Gondolatébresztő 8. A változás: az egyetlen állandó dolog e világban...

(Életvezetési tanácsok)

A változás: Az egyetlen állandó dolog e világban…

Blog szerkesztője: Szabadi Tibor Gyula (Facebookon is.)

Az EU előírásainak megfelelően tájékoztatom a t. idelátogatókat, hogy adatokat nem gyűjtök, cookikat én önállóan nem használok, ha ilyennel itt találkoznak, azt a blogger tette ide, mert énnekem a cookikra sincs semmi szükségem a nemlétező adatgyűjtéseimhez. A blogom kizárólag egy hitrendszert közvetít, amely az enyém. Aki nem ért egyet az én hitrendszeremmel, amit itt publikálok, az kérem, ne olvassa. Köszönöm, hogy vette a fáradtságot, és beleolvasott. Szabadi Tibor Gyula.

4 saját blog:


1.  Tibor gondolatébresztői - Téma: Ezotéria, és MLM.( http://tibor7.blogspot.com )  Nyelv: magyar
2.  Kérlek, segíts - Téma: Ezotéria a Facebookon ( http://tibor8.blogspot.hu )Nyelv: magyar
3. Lelki ok, testi tünet -Téma: Egészség, Ezotéria, Gyógyítás zenével ( http://tibor4.blogspot.hu )Nyelv: magyar
4. Tibor's provoking trouth   ( http://tibor7-english.blogspot.com/ ) Téma:Ezotéria, MLM Nyelv: english

A Facebookon: Tibor Gyula Szabadi, és "Ébredezők" ezoterikus csoport (rengeteg tanulságos megosztással.) Ha ismerősnek jelölsz engemet a Facebookon, vagy jelentkezel a csoportba, be tudlak tenni. Régebben könyvek és CD-k alapján szerkesztettem a blogokat, most pedig ezen írások alapján. Sok ismerősöm ezúton mintegy társszerzőjévé vált, és válik ezeknek a blogoknak. Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni mindenkinek, akinek az írásait átvettem. ♥

A MEGOLDÁS AZ ÉLETEDRE, HOGY MŰKÖDJÖN, KVANTUMFIZIKAI EGZAKT MÓDON:

http://maga-a-valosag.com/wp-content/uploads/2017/10/Csalog%C3%A1ny-%C3%89bred%C3%A9s-2-kiad%C3%A1s-v%C3%A9gleges.pdf

Tartalom

Előszó
Bevezető
1.Ki vitte el a sajtodat?
 (Dr. Spencer Johnson: Ki vitte el a sajtomat? c. amerikai sikerkönyv nyomán.)
2.Wallace D. Wattles: A kiválóság bölcsessége

3.Kahlil Gibran: A PRÓFÉTA

EGY NÉVTELEN MESTER SZAVAI A TANÍTÁSRÓL

1. Én nem képzek tanítványokat, csak mestereket, mert azokra van szükség.

2. Aki szépen hangzó szavakat akar hallani jó szónokoktól, az menjen máshová.

3. Aki nem akar gondolkodni és erõfeszítést tenni a megértésért, az is menjen máshová.

4. Az jöjjön hozzám, aki tudni és érteni akarja az Istent, akinek nem elég csak a hit bizonytalansága.

5. Nem fogom az isteni tudást ledegradálni arra a szintre, ahol az emberek felfogóképessége általában van, mert azt akarom, hogy ti emelkedjetek szellemileg olyan magasságokba, ahol már megértitek a teremtést.

6. Nem tanítok filozófiát abban a formában, ahogy azt egy iskolában szokás, de amit tanítok, az filozófia a javából, méghozzá a legkeményebb fajtája.

7. Legyetek bátrak az úton és merjetek tévedni és hibázni. Majd kijavítjátok.

8. Mindig kérdezz, ha valamit nem értesz. Nem szégyen nem érteni valamit, hanem hiányosság, amit pótolni kell.

9. Merjetek okosabbak lenni nálam, mert egy tanító akkor végzi jól a munkáját, ha a tanítványai, mestertársai okosabbak lesznek nála és feljebb, tovább jutnak, mint õ. Mert ez a haladás.

10. Legyetek éberek, elszántak és kitartóak. Ne akarjatok mindent azonnal megérteni, mert a lépcsõn is csak fokról fokra lehet feljebb jutni.

11. Aki figyel és gondolkodik, az idõvel mindenre rá fog jönni. Aki nem, az ne is reménykedjen ebben.

12. Csak addig foglak tanítani benneteket, amíg rá nem szoktok az éberségre és a gondolkodásra. Utána hagyni fogom, hogy önállóan menjetek tovább.

13. Én csak a tudáshoz vezető kapu kulcsát adom át nektek, de belépnetek rajta magatoktól kell. Ez pedig csak akkor fog működni, ha élvezitek a világ megismerésének és felfedezésének izgalmát.

14. Nem tanítok mágiát, misztikát, ezotériát, jóslást, paraképességeket és gyógyítást, de elmondom hogy működnek ezek a dolgok. Ha többre vagytok kíváncsiak, azt már fedezzétek fel magatoktól.

http://slidintune.uw.hu/ebook/index.php#ebook 

Előszó


A világ: Isten álma!


Van egy bölcs mondás:

„Ne pazarold az életedet álmok nélküli emberekre!”

Vagyis: Éppen itt az ideje, hogy ez szerint éljem az életem!
Másképpen: Ha akarsz valamit, - VALAMIT – kezdeni az életeddel, akkor most azonnal keress meg!
Megint másképpen: Ha nem akarsz semmit kezdeni az életeddel, akkor ne zavarj engem! Ha az életed pörölycsapásai és ez a blog nem tud felébreszteni, akkor valószínűleg én sem tudnálak. Akkor a legjobb neked, ha elmész a következő Darnel életmód alaptréningre. Ott egy jó erőteljes rúgás...csodákat szokott tenni az alvókkal.
Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm. És szeretlek.


Miért van az, amit a nóta is mond ?: ”Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. A sors olykor nem tudja, mit akar.”
Azért, mert minden rezgés. Akinek a pszichológiai szeméttelepe viszonylag tiszta, és „panaszolt panaszai” mellett még akad némi apró üres hely, ahová az isteni intuíció be tud áramolni, az halad a céljai felé, akinek nincs, az nem. Ő nem tud minőségi embereket bevonzani a projektjébe, bármennyire jó is az, és alacsonyabb önbecsülése miatt – ez szintén szennyezett belső program – egyedül semmire sem megy.

A megoldás: Hoponoponó és kitartás. Vagyis: tisztogatsz, tisztogatsz, tisztogatsz. És dolgozol kitartóan, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a célodat. Tisztogatsz éjjel, hallgatva Hoponoponó CD-t és dolgozol nappal az álmaidért. újra és újra. Óráról órára, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, kitartóan és következetesen. És soha nem adod fel! Még akkor sem adod fel, amikor letesznek abban a bizonyos dobozban a föld alá! Még akkor sem! Dolgozol magadon az Örökkévalóságon át.

A részleteket megtalálod ebben a blogban az Új Ars Poetica blogbejegyzés 3. fejezet alcíme alatt, letölthető E-könyv formájában, és lényeges részeit letöltés nélkül is olvashatod ugyanott, mert az egész 3. fejezet erről a témáról szól. Ne csak olvasd, mert az nem segít, hanem gyakorold is! Ha azt kérdezed, hogy van-e arra mód és lehetőség, hogy más módon elérd az álmaidat, akkor erre az a válaszom, hogy mai tudásom szerint erre nincs más mód, csak ez. Örülj neki, hogy ez van, és használd! Időd van elég! Tiéd az Örökkévalóság!

Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm.
És szeretlek.


Bevezető

Az egyik blogban olvastam, hogy Te feláldoznád-e a fiadat valaki másért, mint azt 2000éve Isten tette. Ki kér arra, hogy áldozd fel a fiadat bárkiért ezen a világon? Ez megint az elme "csodálatos" kérdése, amely emberi mércével méri Istent, mert többre nem képes. Ha érted azt, hogy nincs halál, és mindig voltál, és mindig leszel, milyen kérdések ez? Megmondom: fundamentalista keresztény kérdések, melyeknek kizárólag az EGO-hoz van köze, és az a mondat, hogy "légy éber", nem hatolt le a tudatig. Mi a különbség a fundamentalista mohamedán, a fundamentalista héber, vagy a fundamentalista bármi között? Nem tapasztal, hanem hisz, nem tud, hanem hisz, nem szívvel gondolkodik, hanem fejjel! Kérdezni is tudni kell! Észrevetted, hogy rossz kérdésre nem létezik jó válasz?És ha valaki a rossz kérdésre válaszul megsértődik, és kivonul, az nem-e megint a jó öreg EGO válasza a provokációra?

Bizony, barátaim, az EGO játékainak tárháza szinte végtelen, és ugyanúgy nem látod, ahogy a saját szemedet sem látod. És ha egy ember téged tükröz, akkor ezt mondod: "Az, hogy nekem piros a szemem, az hazugság",és megsértődsz, és kivonulsz. Nem ez a megoldás. A Mesterek azt mondják, ekkor a helyes kérdés: miért kaptam én ezt a leckét itt és most, és mit akar ez a szituáció nekem megtanítani? A hála állapota lenne minden szituációban az egyetlen helyes válasz. Persze aki nem képes tanulni az adott szituációból, az nem képes hálára sem.

Az egyetlen igaz és létező valóság a szeretet, és a szeretet valósága mindig, minden helyzetben segít neked megértened, és megismerned önmagad. És ha te, a Rész az aktuális feladványt megoldod, ezáltal az Egész  is közelebb került Önmaga megismeréséhez (holográf elv) . EZ A TE FELELŐSSÉGED! És ez nem kevés! Ez a Minden-Semmi felelőssége, vagyis a Tiéd. De Te kényelmes vagy, mert félreértetted a helyzetet, mert kényelmes dolog félreérteni a helyzetet. Jézus ezt már megcsinálta helyetted - gondolod. A válaszom az: Jézus semmit nem csinált meg helyetted! Jézus tudja, hogy példát kell mutatni, amely követhető. Jézus megmutatta, hogy ha éber vagy, akkor az adott szituációban hogyan viselkedsz.

(Az EGO-nak négy elkötelezettsége van: 1.Dominálj másokat, és téged ne. 2.Igazad legyen. 3.Jól nézzél ki 4.Kényelmes legyél. Az, hogy igazad legyen, annyira fontos, hogy néha felülírja bennünk az alapprogramot, a túlélésre vonatkozó parancsot is!)

Az egyetlen különbség Jézus és közted, hogy ő még akkor is éber volt, amikor aludt, Te pedig akkor is alszol, amikor ébren vagy! Bocsánat, ez nemcsak veled van így, ez velem is így van. Próbálok ébredezni, és Ti keltegettek. Őszintén remélem, hogy én meg benneteket próbállak keltegetni.Testvérem, aki alszik, és keltegetik, az néha dühösen reagál. Kérlek, ne haragudj rám. Nem hagyjuk egymást aludni, ez velünk a helyzet. Ki gondolja, hogy ez jó?  


Lebilincselő mozifilmek az elme vetítővásznán. Mindenkinek megvan a maga szűrője, amely alapján gondolkozik, véleményez, stb. És mindenki a szeretet által vezérelve, és a szeretet nevében. Szintén a szeretet nevében ítélkezünk: "Jézusnak igaza van, Oshónak, Buddhának és más mestereknek nincs igaza." Pedig mindenki ugyanazt tanította:  

Ne ítélj dogmák alapján, hanem légy éber!
Éld meg a pillanatot. Azért ne élj dogmák alapján, mert a világ változik!

Ami ma igaz volt egy adott szituációban, az talán most nem az. Ami igaz a Te szemszögödből, az valószínűleg a másikéból nem az. Más elme, más tapasztalatok, másik Való Világ túlélő show.

Az elme funkciója a túlélés. A legtöbb ember annyira belemerül teljes átélésű, 3 dimenziós mozifilmjének figyelésébe, hogy nem veszi észre, hogy az elméje átveszi állandóan az irányítást. Ilyenkor az életünk egy szépen becsomagolt túlélő show. Nehogy megsértődj! Én rengetegszer rajtakapom magam, hogy az én elmém trükközik, ugyanúgy, mint bárkié ezen a világon. Az egészben az a vicc, hogy mindig gyönyörűen azt látjuk, hogy a másik ember elméje mit művel, és hogyan vezet orránál fogva a másokat. Mert önmagunkat soha nem látjuk. És önmagunk elméjét alig van esélyünk rajtakapni a trükközésen. És a legritkább esetben akarjuk vállalni ezért a felelősséget. Kényelmes áthárítani a felelősséget Jézusra. Ő már magára vette a világ bűneit, meghalt értem a keresztfán, nekem már semmi teendőm.  

Ez az elme legócskább trükkje. 

Én nem vagyok felelős, nehogy éber legyek, nehogy rajtakapjam az elmémet, hogy már megint ő a főnök. És már megint túlélésre játszik, megfosztva engem az életemtől. Ezt mondja minden Mester: "Légy éber, és éld meg a pillanatot"! Minden más csak magyarázkodás, és az elme ködösítése, hogy ő legyen a főnök Veled szemben. Ezt a játékot játssza évezredek óta. És nem tanulunk belőle semmit.

Menjetek el Darnel életmód tréningre. Annak legnagyobb élményszintű tanítása, hogy megtanulsz magadra figyelni, és felismered az elméd kisded játékait. Az én elmém szeret a "Nagy Tanító" szerepében tetszelegni. De ezt főként Te látod. És nem tetszik Neked. Miért? Mert a Te elméd is szeret a "Nagy Tanító" szerepében tetszelegni. Ha érdekel a Darnel tréning, ne habozz, menj el a következőre (Írj nekem, és adok elérhetőséget, az én elérhetőségem pedig itt van, a blogomban. 250 tréningen voltam, ez a legjobb, van összehasonlítási alapom. Amikor bemész, az első néhány órán keresztül azt hiszed, hogy egy diliházban vagy. Amikor 2 teljes nap után kijössz, akkor tudod, hogy a kinti világban mindenki egy óriási diliházban van még, de Te kiszabadultál. Elkezdheted valóban élni az életed. Kb.1997-ben, miután elvégeztem a tréninget, voltam Darnelnál saját költségen trénerasszisztens 2 tréningen, attól a céltól vezérelve, hogy a LÉT-nek visszaadjam azt a segítséget, amit kaptam. Nem nekem fizettek a segítségért, hanem én fizettem azért, hogy másoknak segíthessek! Érthető, és világos ez? És az életem meghatározó élménye volt és hálás vagyok érte a mai napig!

1. KI VITTE EL A SAJTODAT?

 (Dr. Spencer Johnson: Ki vitte el a sajtomat? c. amerikai sikerkönyv nyomán.)

Bevezető (a sajttalanság állapotának megértéséhez)

Valaki mindig elviszi a sajtodat! 
 
(Ugye, nem vitás, hogy itt valaki más osztja a lapokat?)

Az életben az egyetlen állandó dolog a változás. A sajt nem állandó, hanem valaki mindig elviszi, vagy egyszerűen csak elfogy. Mindannyiunknak megvan a magunk elképzelése arról, hogy mit jelképez számunkra a „sajt”, és azért igyekszünk megkeresni, mert úgy hisszük, hogy ez boldoggá tesz bennünket. A „sajt” mindazt jelképezi, amit el szeretnénk érni az életben, legyen az jó állás, stabil, és növekvő vállalkozás, szerető társkapcsolat, pénz, vagy más anyagi javak, egészség, boldogság, lelki béke. Ha megkapjuk, gyakran ragaszkodni kezdünk hozzá, ha pedig elveszítjük, vagy megfosztanak tőle, azt megrendítő csapásként fogjuk fel.

Az útvesztő pedig törekvéseink színtere: a szervezet, amelyben dolgozunk, családunk, lakóhelyünk. A „Ki vitte el a sajtomat?”, egy útvesztőben zajló változásról szól, amelyben négy szereplő – két egér, és két ember – keresi a „sajtot”. A sajt mindannak a jelképe, ami felé az életben törekszünk. Az állatmesékbe csomagolt tanulságokat azért szeretem, mert túlbonyolított világunkban a józan észt képviselik. Az állatok jóval szerényebb lehetőségekkel jönnek erre a csodálatos Földre, és egyetlen dolog motiválja őket: egyedük, és fajuk túlélése. Hozzáállásuk az, hogy ezért minden tőlük telhetőt megtesznek.

 Ezzel szemben mit csinál az ember, aki megkapta Istentől a teremtés képességét? Van egy „operációs rendszere”, az EGO. Az EGO egy funkció, melynek a neve: túlélés. Túlélése érdekében az EGO megkreálja a BIZTONSÁG fogalmát, amely egy változó világban nem létezik.  Az ember egy holisztikus, duális világban, a félelem – szeretet duális skáláján nem mer a MOST – ban élni, hanem a múltban és a jövőben vegetál. A múlt élményei és a jövőtől való félelmei közepette képtelen szeretni, mert rábízza magát a szűklátókörű EGO-jára..

Miért szűklátókörű az EGO? Hát először is, mert 400 milliárd bit/sec. információ érkezik az agyhoz, ebből 2000bit/sec. a tudatos. Az EGO képtelen kezelni ezt az információ mennyiséget, ezért a múltban keres támpontot: ami megtörtént, vagy ami megtörténhetett volna. Bár az EGO alapvető funkciója a túlélés, a túlélése érdekében az ember sűrűn váltogatja álarcait, és horgait, amelyeket azért használ, hogy a többi embert megtévessze. Az EGO stratégiája, hogy van négy elkötelezettséged: Jól nézzél ki, dominálj másokat és téged ne, igazad legyen, és kényelmes legyél. Paradox módon ezek az elkötelezettségeid idővel olyan megcsontosodott szokásokká válnak, melyek néha a túlélésnél is fontosabbak.

Az életed megoldása a nyitottság, a gyermeki kíváncsiság és a szeretet jegyében. Ez nem azt jelenti, hogy a túlélésed nem fontos. Ez azt jelenti, hogy válj újra nyitottá a sajtkeresésre, annak érdekében, hogy életed ezen túl ne kizárólag a túlélésről szóljon.

A történet

Hol volt, hol nem volt, egy messzi – messzi országban volt egyszer egy útvesztő meg annak négy lakója, akik sajtot keresgéltek, és boldogan éltek otthonukban.

Kettő közülük egér volt, ezek Szimat és Spuri névre hallgattak, kettő pedig kisember. Az utóbbiak méretre szemernyit sem különböztek az egerektől, de alakra és viselkedésre szakasztott olyanok voltak, mint a mai emberek. Hűnek és Hónak hívták őket.

Kisegerek és kisemberek nap, nap után azzal töltötték az időt, hogy a sajtjukat keresték – ki-ki a magának valót. Az egerek – Szimat és Spuri – csak szerény rágcsálóaggyal bírtak, de az ösztöneik jól működtek, s a kemény, éles foggal farigcsálható sajtot keresték. A két kisember, Hű és Hó igyekeztek használni az agyukat, megtöltötték mindenféle nézetekkel, és egészen eltérő Sajtot kerestek – igen, nagy kezdőbetűvel, - amelyről azt hitték, boldoggá és sikeressé teszi őket.

Bármennyire különböztek is egymástól az egerek és a kisemberek, valamiben megegyeztek: minden reggel felhúzták a futócipőjüket, elindultak otthonról, és futásnak eredtek az útvesztőben, hogy megkeressék kedvenc sajtjukat.

Az útvesztő folyosókból és kamrákból állt, amelyeknek némelyike ízletes sajtot rejtett. De akadtak sötét zúgok és sehová sem vezető vakon végződő járatok is. Ezen a helyen bárki könnyen eltévedhetett. Ám aki megtalálta az útját, annak a labirintus titkokat tárt fel – a szebb jövő titkait.

Az egerek egyszerű, bár kevéssé hatékony módszert alkalmaztak: próba – szerencse alapon keresték a sajtot. Végigszaladtak egy folyosón, és ha üresnek találták, megfordultak, hogy másikba fussanak. Miként sejthető, gyakran eltévedtek, rossz irányban keresgéltek, nemegyszer falakba ütköztek.

A két kisember, Hű és Hó viszont más megoldáshoz folyamodott, arra a képességükre támaszkodtak, hogy képesek gondolkozni, és múltbéli tapasztalataikból tanulni, ámbár olykor saját hiedelmeik zavarták össze őket.

Végül a maguk módján mindannyian meglelték, amit kerestek – egy szép napon mind megtalálták a nekik tetsző sajtot az egyik folyosó végén, a C sajtállomáson. Ettől kezdve minden reggel egerek és emberek elindultak a C sajtállomás felé. Hamarosan mindannyian kialakították a maguk napirendjét.

Szimat és Spuri továbbra is korán kelt, azután – mindig ugyanazon az útvonalon – végignyargalt a labirintuson. Amikor célhoz értek, levették és összekötve a nyakukba akasztották a futócipőjüket, - hogy szükség esetén gyorsan újra fölkaphassák, - aztán nekiláttak a sajt élvezetének.

Kezdetben reggelenként Hű és Hó is minden nap elszaladtak a C sajtállomásra, hogy örömmel fogyasszanak a rájuk váró újabb ínycsiklandozó sajtmorzsákból. Egy idő után azonban másképp alakult a napirendjük. Kicsit később keltek fel, valamivel lassabban öltözködtek, és sietség nélkül ballagtak a C sajtállomásra. Elvégre most már tudták, hogy hol található a sajt, és miképpen juthatnak hozzá. Fogalmuk sem volt, honnét került oda, ki tette az állomásra. Csupán feltételezték, hogy a jövőben is mindig ott lesz.

Mihelyt reggelenként megérkeztek a C sajtállomásra, letelepedtek, otthonos kényelembe helyezték magukat. vállfára akasztották futóruhájukat, elrakták futócipőjüket, papucsot húztak. Most, hogy ráleltek a sajtra, szerfölött komfortossá vált az életük. – Ez pompás! – örvendezett Hű. – Annyi itt a sajt, hogy örökké elég lesz nekünk.

A kisemberek boldognak és sikeresnek vélték életüket, biztonságban hitték magukat. Hamarosan úgy gondolták, a C sajtállomáson található sajt a SAJÁT tulajdonuk. Akkora volt a sajtkészlet, hogy végül közelebb költöztek hozzá, és egész társas életüket köréje szervezték. hogy még inkább otthon érezzék magukat, mondásokat pingáltak a falra, sőt, sajtkeretet festettek hozzájuk, amely mosolyra késztette őket. Az először felírt mondás így szólt:

A sajt birtoklása boldoggá tesz.

Hű és Hó a barátaikat is elhívták C sajtállomáson lévő sajthalmukhoz, és büszkén mutogatták:

-Ugye, hogy milyen szép sajt? - Megérdemeltük ezt a szép sajtot, - közölte Hű. - Nem vitás, hogy sokat és szorgalmasan dolgoztunk érte.

A kisemberek minden este sajttal megrakodva csoszogtak haza, és minden reggel magabiztosan tértek vissza újabb adagért. Ez elég sokáig így ment. Egy idő múlva Hű és Hó magabiztossága elbizakodottsággá dagadt. Hamarosan annyira elkényelmesedtek, hogy észre sem vették, mi történik. Szimat és Spuri mindeközben folytatta a megszokott napirendet. minden reggel korán érkeztek, szimatoltak kaparásztak, futkostak a C sajtállomás körül, ellenőrizték a környéket, nem történt – e valami változás az előző nap óta. Csak ezután ültek le falatozni.

Egyik reggel befutottak a C sajtállomásra, és fölfedezték, sajtnak se híre, se hamva. Nem lepődtek meg. Mivel rendszeresen figyelemmel kísérték a sajttartalékot, és látták, hogy napról napra kisebb, felkészültek az elkerülhetetlenre, ösztönösen tudták, hogy mi a teendőjük. Egymásra néztek, levették a praktikusan nyakukba akasztott futócipőjüket, a lábukra húzták, és befűzték. Az egerek számára a probléma éppoly egyszerűnek tűnt, mint a megoldása. A C sajtállomáson megváltozott a helyzet, tehát úgy döntöttek, hogy nekik is változniuk kell. Időveszteség nélkül elkezdték keresni az új sajtot.

Valamivel később Hű és Hó tűnt fel a C sajtállomáson. Ők ügyet sem vetettek az apró változásokra, amelyek nap, mint nap bekövetkeztek, így magától értetődőnek tekintették, hogy a sajtjuk most is várni fogja őket. Készületlenül érte őket az, amit találtak – helyesebben, nem találtak.

- Micsoda? Nincs sajt? – fortyant fel Hű. – Nincs sajt? – ismételgette felháborodottan, mintha csak az ordibálása hangerején múlna, hogy valaki visszahozza a jussukat.

- Ki vitte el a sajtomat?- bömbölte?

Végül csípőre tette a kezét, és pulykavörös arccal torkaszakadtából üvöltötte:

-Ez nem járja!

Hó csak hitetlenkedve ingatta a fejét. Ő is arra számított, hogy sajtot talál a C állomáson. A megrökönyödéstől szinte földbe gyökerezett a lába. Teljesen váratlanul érte a fejlemény.

Hű üvöltözött valamit, de Hó nem akarta meghallani. nem akart szembenézni a tényekkel, egyszerűen kirekesztette a külvilágot.

A kisemberek viselkedése nem volt se különösebben rokonszenves, se pedig célravezető, de meg lehetett érteni. A sajt megtalálása nem ment könnyen, és a kisemberek számára sokkal többet jelentett a mindennapi betevő falat biztosításánál. A kisemberek számára a sajt jelentette mindazt, amit a boldogságukhoz szükségesnek véltek. Ízlésétől függően mindegyiküknek megvolt a maga elképzelése arról, miért fontos neki a sajt. Némelyiküknek az anyagi javak birtoklása jelentette, másoknak jó egészséget, vagy a jómód tudatát.

Ami Hót illeti, neki biztonságot adott a sajt, azt, hogy egyszer majd szerető családja körében, kellemesen éldegélhet egy Ementáli utcai takaros házikóban. Hű szemében azt jelképezte a sajt, hogy másoknak parancsoló nagymenővé lép elő, aki villában lakik a Camembert domb tetején.

Mivel a sajt mindkettejüknek nagyon fontos volt, a két kisember sokáig morfondírozott, hogy mitévők legyenek. Mialatt Szimat és Spuri gyorsan elkezdett új sajtot keresni, Hű és Hó nagy hűhót csaptak. Szörnyű haragra gerjedtek, hogy milyen igazságtalan az élet. Hó kezdett búskomorságba esni. mi lesz, ha másnapra sem kerül elő a sajt? Minden jövőbeni tervét erre a sajtra alapozta. Aznap korgó gyomorral, lógó orral kullogtak haza, de távozás előtt Hó még a falra firkantotta:

Minél fontosabb valakinek a sajt, annál inkább ragaszkodik hozzá.

Másnap Hű és Hó elindultak otthonról, és valamiért ismét abban a reményben vágtak neki a C sajtállomáshoz vezető útnak, hogy ott találják majd az ő sajtjukat. A helyzet azonban mit sem változott, a sajtnak csak hűlt helye volt. A kisemberek nem tudták, mihez kezdjenek. Csak álltak tehetetlenül, sóbálvánnyá dermedve.

Hó lehunyta a szemét és próbálta abban a hitben ringatni magát, hogy a sajtnak nem fokozatosan, hanem egy csapásra veszett nyoma. Hű bonyolult észjárását hívta segítségül, és végül kiterjedt nézetrendszere kerekedett felül:

- Miért művelték ezt velem? Tulajdonképpen, mi folyik itt? Végül Hó kinyitotta becsukva tartott szemét, körülnézett, és elcsodálkozott.

- Nahát, hová tűntek Szimat és Spuri? Mit gondolsz, vajon tudnak valamit a dologról?

- Ugyan már! – mordult rá Hű. Mit tudhatnának? Elvégre, közönséges egerek. Csupán a történésekre reagálnak. De bennünket, kisembereket nem akármilyen fából faragtak. Mi biztosan képesek leszünk a végére járni ennek a rejtélynek. Egyébként is jobbat érdemlünk. Ennek nem lett volna szabad előfordulnia, de ha már így alakult, legalább valami hasznot kel húznunk belőle.

- Miért húznánk belőle hasznot? – tudakolta Hó.

- Mert jogunk van hozzá – szögezte le Hű.

- Jogunk? Mihez? – értetlekedett Hó.

- Hát a sajtunkhoz.

- Miért?

- Mert nem mi okoztuk ezt a problémát. Valaki más okozta, és úgy illik, hogy valami előnyét is élvezzük.

- Talán abba kéne hagynunk a tanakodást, inkább elmehetnénk másik sajtot keresni – vélte Hó.

- Hogyisne! – intette le Hű. – Én nem tágítok innét, amíg a végére nem jártam ennek a dolognak.

Mialatt Hű és Hó továbbra is azon töprengtek, mitévők legyenek, Szimat és Spuri szorgosan kutatott. Egyre messzebb nyomultak a labirintusban, föl – alá szaladgáltak a folyosókon, sajt után nyomoztak minden útjukba kerülő sajtállomáson.

Nem törődtek semmi mással, csak az új sajt keresésével.

Egy ideig semmit sem találtak, de aztán az útvesztőnek egy olyan pontjára jutottak, amelyen azelőtt soha sem jártak: az N sajtállomásra.

Alig mertek hinni a szemüknek. Egér nem látott még ilyen hatalmas sajtraktárat.

Eközben Hű és Hó még mindig a C sajtállomáson értékelték a helyzetüket. Már szenvedni kezdtek a sajthiánytól. Mindinkább elcsüggedtek, felbőszültek, és egymást hibáztatták a kellemetlenségért, amelybe kerültek. Hónak eszébe jutottak egércimborái, Szimat és Spuri, arra gondolt, vajon találtak – e már sajtot. Azt hitte, rájuk jár a rúd, hiszen az útvesztőben való futkosás meglehetősen bizonytalan dolog. De azt is tudta, hogy valószínűleg nem tart sokáig ez az egész.

Egyszer – kétszer megfordult a fejében, hogy Szimat és Spuri másik sajtra bukkantak, és most azt élvezik. Elmerengett, de jó is lenne a labirintusban kalandozni, friss, új sajtot találni. szinte érezte az ízét. Minél élesebben rajzolódott ki előtte a kép, amint ő maga is új sajtra lel, és élvezi azt, annál inkább megérlelődött  benne az, az elhatározás, hogy elhagyja a C sajtállomást.

- Gyerünk, - kiáltott fel hirtelen.

- Szó sem lehet róla! – vágta rá Hű. – nekem tetszik itt. Olyan kényelmes. Ezt jól ismerem, kint pedig veszélyek leselkednek ránk.

- Dehogy leselkednek – vitatkozott Hó. – Azelőtt sokfelé jártunk, most is megtehetjük.

- Én már öreg vagyok az ilyesmihez – mondta Hű. – Semmi kedvem ahhoz, hogy eltévedjek, és bolondot csináljak magamból. Te talán erre vágysz?

Szavai hallatán Hót ismét elfogta a kudarctól való félelem, és elillant a reménye, hogy másik sajtra akadhatnak.

-Így hát minden áldott nap továbbra is azt csinálták, amit addig. Elmentek a C sajtállomásra, egy morzsányi sajtot sem találtak, és bánatosan elkeseredve vonultak haza.

Hová tettük a kocogó ruhánkat meg a futócipőnket? – kérdezte Hó Hűtől. Sokáig tartott, mire megtalálta a holmikat, mert miután rábukkantak a C sajtállomásra, mindent elraktak abban a hiszemben, hogy többé nem lesz rá szükségük.

Amikor Hű látta, hogy barátja felveszi a futófelszerelését, megkérdezte:

- Csak nem akarsz megint nekivágni a a labirintusnak? Miért nem vársz inkább velem, amíg visszahozzák a sajtot?

- Mert arra ítéletnapig várhatsz – felelte Hó. – Magam sem akartam belátni, de most már rájöttem, hogy a régi jó sajtot sohasem hozzák vissza. Az a sajt már a múlté. Ideje, hogy új sajtot keressünk.

- De ha mégsincs odakint semmiféle sajt? -  akadékoskodott Hű. – vagy ha van is, hátha nem találjuk meg?

- Nem tudom – válaszolta Hó. Magának is sokszor föltette már ezt a kérdést, és lassanként érezte, hogy megint eluralkodik rajta a félelem, amely nem engedi elmozdulni a helyéről.

- Aztán eszébe jutott az új sajt megtalálása és mindaz a jó, ami ezzel együtt jár. Ez bátorságot öntött belé.

- Előfordul – magyarázta, - hogy a dolgok visszavonhatatlanul megváltoznak. Úgy tűnik, ez is ilyen eset, Hű. Ilyen az élet! Nem áll meg. És nekünk is lépést kell tartanunk vele.

- Hó csonttá – bőrré soványodott társára pillantott, és megpróbált a lelkére beszélni, de Hű félelme haraggá sűrűsödött, és nem hallgatott rá.

- Hó nem akarta megsérteni, de nevetnie kellett ostoba helyzetükön. Miközben induláshoz készülődött, egészen felvillanyozta a tudat, hogy végre képes nevetni saját magán, megszabadulni beidegződéseitől és továbblépni.

- Vár az útvesztő! – jelentette ki elszántan.

Hű azonban nem nevetett. Válaszra sem méltatta.

Hó felvett egy kicsi, éles követ, és egy komoly gondolatot karcolt a falra, hadd emésztgesse Hű.

Szokása szerint egy darab sajtot is rajzolt köré abban a reményben, hogy ez mosolyt fakaszt Hűből, jobb kedvre deríti, és rábírja, hogy az új sajt keresésére induljon.

De Hű látni sem akarta a művet, amely így szólt:

Aki nem képes váltani, az elpusztulhat.

Ezután Hó felszegte fejét, és szorongva bámult az útvesztőbe. Arra gondolt, hogyan rekedt meg ebben a sajttalan állapotban.

Igen, eddig hitt abban, hogy talán nincs is több sajt a labirintusban, vagy ha van, akkor sem képes megtalálni.

Az ilyen félelemteljes nézetek teljesen megbénították, cselekvőképtelenné tették.

Elmosolyodott.

Tudta, Hűnek most az jár a fejében, ki vitte el a sajtját, ő viszont azon töprengett, miért nem szánta el magát hamarabb, hogy nekivágjon és keresse a sajtot.

Miközben elindult a labirintusban, visszanézett oda, ahonnét jött, és érezte, hogy milyen biztonságot sugároz az a hely.

Mágnesként vonzotta az ismert terület – pedig egy ideje egyáltalán nem kínált neki sajtot.

Még inkább elfogta a szorongás, gyötrő kétségek rohanták meg, maga sem tudta eldönteni, hogy valóban ki akar – e merészkedni az útvesztőbe.

Olyan iszonyúan fáradtnak érezte magát, hogy le kellett ülnie. Nem tudta, hogy mitévő legyen.

Hűre gondolt, aki éhesen bár, de kényelmesen elterpeszkedve várja régi helyükön, hogy visszahozzák a sajtot. Majdhogynem irigyelte.

Hosszas tépelődés után mégis felállt, aztán egy mondatot firkantott a falra, és mereven bámulta:

Mit tennénk, ha nem félnénk?

Elgondolkodott ezen. Tudta, hogy időnként hasznos lehet a félelem. Ha az ember attól fél, hogy rosszabbra fordul a helyzet, az cselekvésre késztetheti. Az viszont nem jó, ha annyira fél, hogy ez visszatartja a cselekvéstől. Jobbra nézett, a labirintusnak abba a részébe, amelyben még sohasem járt, és érezte, hogy elönti a félelem.

Aztán mély lélegzetet vett, jobbraátot csinált, és kocogni kezdett az ismeretlenbe. Ahogy próbálta kiismerni magát, először aggódott, hogy talán túl sokáig vesztegette az időt a C sajtállomáson. olyan hosszú ideig nem jutott egy falásnyi sajthoz sem, hogy mostanra teljesen legyöngült. Lassabban és keservesebben haladt előre a labirintusban, mint hajdanán.

El is határozta, hogy ha még egyszer lehetősége adódik rá, akkor sokkal gyorsabban alkalmazkodik a változáshoz. Az majd megkönnyíti a dolgát. Hirtelen bágyadt mosolyra derült, mert az jutott eszébe, hogy jobb későn, mint soha.

Valahányszor el akarta hagyni a bátorsága, emlékeztette magát, hogy bármilyen kényelmetlen is, amit e pillanatban csinál, valójában sokkal jobb, mint sajttalanul vesztegelni.

Most kezébe vette az események irányítását, nem hagyja, hogy tehetetlenül sodorják magukkal. különben is, ha Szimat és Spuri továbbmehetett az útvesztőben, ő miért ne tenné?

Utólag visszatekintve az eseményekre, ráébredt, hogy a C sajtállomásról nem egy csapásra tűnt el a sajt, miként korábban hitte. A vége felé folyamatosan csökkent a sajtmennyiség, és a maradék is teljesen megszikkadt, egyre kevésbé ízlett. Pedig, ha jobban kinyitja a szemét, valószínűleg felmérte volna a rémisztő kilátásokat.

De nem tette.

Most jött rá, hogy a változás valószínűleg nem érte volna meglepetésként, ha kezdettől figyelemmel kísérte volna, ami történt, és számított volna a változásra.

Talán Szimat és Spuri pontosan így járt el.

Megállt, hogy szusszanjon egyet, és némi tűnődés után ezt írta a labirintus falára:

Szagoljuk meg gyakran a sajtot, hogy tudjuk, mikor kezd romlani!

Valamivel később, amikor már úgy tűnt, hogy jó ideje nem talál sajtra, Hó végre ígéretesnek látszó, hatalmas sajtállomáshoz ért. Mihelyt azonban belépett, legnagyobb csalódására üres állomás fogadta.

úgy gondolta, hogy túl sok csalódást kellett már átélnie. Elfogta a kísértés, hogy feladja a küzdelmet. Napról napra fogyott az ereje. Tudta, hogy eltévedt, attól félt, hogy éhen fog halni. Fontolgatni kezdte, hogy sarkon fordul, és visszamegy a C sajtállomásra. Ha sikerül elérnie odáig, és Hűt még ott találja, akkor legalább az egyedüllét nem fogja gyötörni. Aztán újra felötlött benne a kérdés, hogy mit tenne, ha nem félne.

Még önmagának sem szívesen vallotta be, hogy milyen gyakran inába száll a bátorsága. Nem mindig tudta biztosan, mitől is fél, de mostani legyengült állapotában érzékelte, hogy egyszerűen a magányos továbbhaladáshoz nincs benne elég kurázsi. Nem volt vele tisztában, hogy a félelem tévhitei húzzák vissza. Kíváncsi volt, vajon Hű is nekivágott – e, vagy továbbra is gúzsba köti a félelem. Azután eszébe jutott, hogy akkor érezte magát a legjobban a labirintusban, amikor előrehaladt.

Legalább annyira önmaga emlékeztetésére, mint a komája, Hű útbaigazítására a következő reménykedő szavakat véste a falra:

Ha új irányba indulunk el, az új irány új sajt megtalálásához segíthet bennünket.

Végignézett a homályba vesző járaton, és tudatosodott benne a félelem. Mi vár rá? Újabb üres kamra? Vagy még annál is rosszabb történhet? Veszélyek leselkednek rá a sötétben?

Mindenféle szörnyűségek jutottak eszébe, amik történhetnek vele. Halálra rémítették saját fantáziaképei.

Aztán kinevette magát. Ráeszmélt, hogy az elképzelt szörnyűségek komorabbra festik a helyzetet a valóságosnál. Ezért úgy döntött, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy ne féljen.

Új irányba fordult. Amint futásnak eredt a sötét folyosón, kuncogni kezdett. Még nem ismerte fel, de már pedzegette, hogy mi tartja benne a lelket. Aztán rájött, hogy ez az új érzés a bizalom. Bízott abban, ami előtte állt, pedig nem tudtapontosan, hogy mi az.

Meglepetésre mindinkább élvezte a dolgot. Csodálkozott saját magán, minek örül ennyire, hiszen se sajtja, se elképzelése arról, hogy merre tart. Rövidesen rájött, hogy mi derítette fel. Ismét megállt, hogy új felfedezését felírja a falra:

Ha túllépünk félelmeinken, szabadnak érezzük magunkat.

Ráébredt, hogy eddig saját félelme tartotta fogva. Az új irány követése felszabadította. Érezte, hogy üdítő, hűs fuvallat lengedez a labirintusnak ebben a részében. Néhány mély lélegzetet vett, felélénkítette a mozgás.

Mihelyt maga mögött hagyta a félelmét, sokkal inkább élvezte a helyzetet, mint korábban lehetségesnek vélte. Már hosszú ideje nem érezte így magát. Szinte el is felejtette, hogy milyen kellemes ez. Hogy még jobbá tegye a dolgokat, ábrándozni kezdett. Egy új sajtról álmodott.

Aprólékos gonddal elképzelte magát, amint egy óriási sajt halom közepén csücsül, körülötte ott tornyosulnak a kedvencei az eidamitól a brie-ig.

Valósághű részletességgel megjelent előtte, ahogy kedvére lakmározik a sokféle ízletes sajtból, és tetszett neki, amit látott. Aztán azt is elképzelte, hogy mennyire élvezné a rengeteg finomságot. Minél inkább testet öltött képzeletében az új sajt, annál valóságosabbá vált, annál inkább erősödött a meggyőződése, hogy előbb – utóbb rá fog találni.

Hűre gondolt, remélte, hogy barátja is nekivágott az útvesztőnek, ezért ezt írta a falra:

Ha elképzeljük, hogy mennyire élvezzük majd az új sajtot, könnyebben rátalálhatunk.

Nem is értette, hogy miért nem tette ezt már előbb is.

Aztán nyakába szedte a lábát, erőteljes, fürge léptekkel haladt, és rövidesen felbukkant előtte egy sajtállomás. Izgatottan vette észre a bejáratnál sárgálló sajtdarabkákat. Még soha nem látta ezt a fajta sajtot, de nagyon kecsegtetőnek tűnt. Nyomban meg is kóstolta, és fölségesnek találta.

Fölkapkodta maga körül szinte az összes új sajtot, egy keveset a zsebébe tömködött, mert későbbre is gondolt, meg arra, hogy esetleg megosztja Hűvel. Evett pár falatot, és máris visszanyerte erejét.

Szívrepesve lépett be a sajtállomásra, de sajnos az kongott az ürességtől. Valaki már járt ott, és csak morzsákat hagyott. Hó rájött, hogy ha hamarabb elszánta volna magát, akkor minden bizonnyal nagy adag új sajtot talált volna itt. Úgy döntött, visszamegy, hátha most már Hű is hajlandó lesz elkísérni őt. Régi barátja nélkül szörnyen magányosnak érezte magát. A C sajtállomás felé menet megállt, és némi gondolkodás után ezt írta a falra:

Minél hamarabb elszakadunk a régi sajttól, annál hamarabb rátalálunk az újra.

Egy idő múltán visszatért a C sajtállomásra, és találkozott Hűvel. Megkínálta az új sajttal, de a barátja elhárította a darabkákat. Hű értékelte ugyan, hogy gondolt rá, de azt felelte:

-Nem hiszem, hogy ízlene nekem az új sajt. Máshoz vagyok szokva. A SAJÁT sajtomat akarom, és nem nyugszom addig, amíg vissza nem kapom.

Hó rosszallóan csóválta a fejét, és nehéz szívvel indult ismét a maga útjára. miközben eljutotta a labirintus eddig ismert legtávolabbi pontjára, hiányzott a barátja, de rájött, hogy tetszik neki, amit fölfedezett. Bár még nem találta meg a remélt óriási sajt raktárat, és nem is tudta, megtalálja – e valaha is, de azt már tudta, hogy nem pusztán a sajt birtoklása teszi boldoggá. Örült, hogy nem gyűrte le a félelem. Tetszett neki, amit most csinált.

Ennek tudatában már nem érezte olyan gyengének magát, mint korábban, amikor sajt nélkül rostokolt a C sajtállomáson. Lelkesítette, és erőt adott neki egyrészt maga a felismerés, hogy a félelme nem tartóztathatta fel, másrészt az a tudat, hogy új irányba fordult. Érezte, hogy csak idő kérdése, hogy megtalálja azt, amire szüksége van, sőt, valami azt súgta, voltaképpen már meg is találta. Mosolyogva eszmélt rá:

Célravezetőbb a labirintusban keresgélni, mint sajttalan helyzetben várakozni.

Újra felismerte – mint egyszer már korábban is, - hogy amitől félünk, az sohasem annyira rossz, mint amilyennek képzeljük. A félelem, amelyet engedünk kibontakozni az elménkben, veszedelmesebb, mint a ténylegesen fennálló helyzet. Oly sokáig félt attól, hogy sohasem találhat új sajtot, hogy nem is akaródzott keresnie. Amióta azonban útnak indult, a folyosókon mindig akadt annyi sajt, amennyiből erőt merített a továbbhaladáshoz.

Most izgatottan várta, hogy többet is találjon. már ez a várakozás is örömmel töltötte el. Azelőtt szorongások, félelmek árnyékolták be gondolkodását. Mindig az járt az eszében, hogy nincs elég sajt, vagy nem tart addig, ameddig szeretné. A lehetőségek helyett a veszélyekre összpontosított. De amióta búcsút intett a C sajtállomásnak, mindez gyökeresen megváltozott. Addig úgy vélte, hogy a sajtnak nem lett volna szabad eltűnnie, és ez a változás igazságtalanság. Most felismerte, hogy a folytonos változás természetes dolog, akár számítunk rá, akár nem.

A változás csak akkor lephet meg bennünket, ha nem számítunk rá, ha nem keressük. Amikor rájött, mennyire megváltozott a felfogása, megállt, hogy ezt írja a falra:

A régi felfogás nem vezethet új sajthoz.

Még nem talált számottevő mennyiségű sajtot, de miközben az útvesztőben bolyongott, elgondolkozott az eddig tanultakon. Most már tudja, hogy új szemléletmódja újfajta magatartásra serkenti. Már másképp viselkedett, mint amikor megrögzötten ugyanahhoz a sajttalan állomáshoz tért vissza.

Tudta, hogy amikor másban kezdünk hinni, cselekvésünk is megváltozik. Ha azt hisszük, a változás árt nekünk, ellenállunk. Ha viszont azt hisszük, hogy az új sajt meglelése segítségünkre lesz, tárt karokkal fogadjuk a változást. Minden attól függ, hogy miben akarunk hinni. Hó ezt írta a falra:

Amikor megértjük, hogy új sajtra találhatunk és élvezhetjük azt, irányt kell változtatnunk.

Tudta, most jobb formában lenne, ha jóval hamarabb magáévá tette volna a változást, és előbb faképnél hagyta volna a C sajtállomást. Akkor testben – lélekben erősebben indult volna útnak, könnyebben megbirkózott volna a sajtkeresés nehézségeivel. Valószínűleg mostanára meg is találta volna, ha számít a változásra, nem pedig az idejét vesztegeti azzal, hogy tagadni próbálja a változást, amely észrevétlenül már be is következett.

Összegyűjtötte minden akaraterejét, és úgy határozott, tovább nyomul előre a labirintus még nem ismert részeibe. döntése helyesnek bizonyult. A járatokban bolyongva lépten – nyomon talált egy kevéske sajtot, ettől kezdte visszanyerni az erejét és az önbizalmát.

Ahogy az eddig megtett útra gondolt, örült, hogy sok helyütt írt a falra. Bízott abban, hogy ez nyomjelzőül szolgál Hű számára, aki követheti őt az útvesztőben, ha úgy dönt, távozik a C sajtállomásról. Reménykedett, hogy helyes irányban halad. Bízott a lehetőségben, hogy Hű majd elolvassa az írást a falon, és a nyomába ered. Felkarcolta a falra, amin már egy ideje tűnődött:

Ha idejekorán észrevesszük a kis változásokat, könnyebben alkalmazkodhatunk a nagyobb változásokhoz.

Mostanára megszabadult a múlt árnyaitól, és ráhangolódott a jövőre. Mind erősebben, gyorsabb iramban folytatta útját a labirintusban. És már nem sokáig kellett várnia. Amikor úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság óta talpal a folyosókon, Hó útja – vagy legalábbis útjának ez a szakasza – hirtelen örömteli véget ért.

Az N sajtállomáson új sajtot talált!

Amikor belépett, hátrahőkölt a látványtól. Akkora sajthegyek magasodtak körös – körül, amekkorákkal még sohasem találkozott. Nem is mindent ismert fel, mert némelyik sajtféleség még ismeretlen volt a számára.

Már – már elbizonytalanodott, hogy valóság – e ez vagy csupán a képzelet játéka, amikor megpillantotta régi barátait, Szimatot és Spurit. Szimat biccentett neki üdvözlésül, Spuri a praclijával integetett. Domborodó pocakjuk jelezte, hogy már jó ideje itt dőzsölnek. Hó sebtében köszöntötte őket, és máris végigízlelgette kedvenc sajtjait.  Levetette a futócipőjét meg a kocogó ruháját, és szépen berakosgatta a közelben lévő ládába, hogy szükség esetén kéznél legyen. Azután belevetette magát az új sajt élvezetébe. Miután degeszre tömte a bendőjét, a magasba emelt egy darab friss sajtot, és elrikkantotta magát:

-Éljen a változás!

Az új sajt falatozása közben eltűnődött a tanultakon. Rájött, hogy amikor félt a változástól, a már nem létező régi sajt illúziójába kapaszkodott. Tehát mi kényszerítette változtatásra? Talán az éhhaláltól való félelem? Hát igen, mi tagadás, az is hozzájárult. Elnevette magát, és ebben a pillanatban döbbent rá, hogy akkor kezdett el változni, amikor megtanult önmagán, és elkövetett hibáin nevetni. Megértette, hogy a változás leggyorsabb útja saját ostobaságunk kikacagásán át vezet – mert akkor megszabadulunk a múlttól, és szaporán haladhatunk előre.

Tudta, hogy valami hasznosat tanult a továbblépésről az ő egércimboráitól, Szimattól és Spuritól. Ők egyszerűen fogták fel az életet, nem bonyolították a dolgokat, semmit sem elemezgettek agyon. Amikor megváltozott a helyzet és eltűnt a sajt, ők is változtak, követték a sajtot. Ezt Hó jól az eszébe véste.

Azután arra használta tüneményes agyvelejét, hogy azt csinálja, amihez a kisemberek jobban értenek, mint az egerek. Sorra vette a múltban elkövetett hibáit, és ezek alapján tervezte meg a jövőjét. Tudta, hogy megtanulhatjuk a változások kezelését:

Jobban tudatosíthatjuk magunkban, hogy a dolgokat tekintsük a maguk egyszerűségében, maradjunk rugalmasak, őrizzük meg mozgékonyságunkat. Fölösleges túlbonyolítanunk a dolgokat, vagy félelmet keltő hiedelmekkel összezavarnunk magunkat.

Észrevehetjük az első apró változásokat, hogy jobban felkészüljünk a nagy változásokra, amely ezek után bekövetkezhet. Hó tudta, hogy gyorsabban kell alkalmazkodnia, mert aki nem alkalmazkodik idejében, az talán egyáltalán nem lesz képes alkalmazkodni. El kellett ismernie, hogy a változások legfőbb akadálya önmagunkban található, és semmi sem javul addig, amíg mi magunk nem változunk. A legfontosabb talán az a felismerés volt, hogy mindig vár ránk újabb sajt, akár felfogjuk ezt az adott pillanatban, akár nem, és ha túllépünk félelmeinken, ha élvezzük a kalandot, a jutalom nem marad el.

Tudta, hogy a félelmet nem szabad mindig semmibe vennünk, hiszen valós veszélyektől is megóvhat bennünket, de tény, hogy legtöbbször semmi értelme, csupán visszatart a változástól, amikor változnunk kellene.

Ha kezdetben nem örült is, most már tudta, hogy a változás utóbb áldásnak bizonyult, mivel jobb sajthoz vezette őt. Mi több, miközben sajtot keresve barangolt az útvesztőben, felfedezte saját jobbik énjét. Amikor felidézte a tanultakat, barátjára, Hűre gondolt. Vajon régi barátja olvasott – e már valamit abból, amit a C sajtállomáson és a labirintus más részein a falra írt? Vajon elszánta – e magát a továbblépésre? Kimerészkedett – e a labirintusba, felfedezte – e, hogy mi az, ami jobbá teheti az életét?

Eszébe jutott, hogy visszamegy a C sajtállomásra, hátha még ott leli Hűt – feltéve persze, hogy egyáltalán visszatalál. Ha sikerül beszélnie Hűvel, talán megmutathatja neki, hogy hozzá hasonlóan miként mászhat ki ő is szorult helyzetéből. De ráeszmélt, hogy már korábban is megpróbálta változásra bírni barátját.

Hűnek is meg kell találnia a saját útját, elszakadnia megrögzött kényelmétől, hátrahagyni félelmeit. Senki más nem beszélheti rá erre, nem teheti meg helyette. Valamiképp neki magának kell megértenie, milyen előnyökkel jár, ha megváltozik.

Hó tudta, hogy nyomokat hagyott Hű számára, aki most követheti őt, ha elolvassa az írásokat a falon.

Az N sajtállomás legnagyobb falán összegzést készített mindarról, amit tanult. Jókora darab sajtot firkantott a szöveg köré, és mosolyogva tekintette át az eredményt:

ÍRÁS A FALON

- A változás elkerülhetetlen.(Valaki mindig elviszi a sajtot.)

- Számítsunk a változásra! (Készüljünk fel arra, hogy elviszik a sajtot!)

- Kísérjük figyelemmel a változást! (Szagoljuk meg gyakran a sajtot, hogy tudjuk, mikor kezd romlani!)

- Alkalmazkodjunk gyorsan a változáshoz! (Minél előbb elszakadunk a régi sajttól, annál hamarabb ráakadunk az újra!)

- Változzunk! (Eredjünk a sajt nyomába!)

- Élvezzük a változást! (Kóstoljunk bele a kalandba, élvezzük az új sajt ízét!)

- Álljunk készen a gyors változásra, az újabb élvezetre! (Mert mindig elviszik a sajtot!)

2.Wallace D. Wattles: A kiválóság bölcsessége   

Bevezető

Az ember kétféle hozzáállás közül választhat:

Az EGYIK olyanná teszi a személyt, akár a futball-labda. Ellenállást tanúsít, és erős reakciót mutat, amikor erőhatás éri, de nem születik belőle semmi. Sohasem cselekszik saját jószántából; nincs benne erő. Az ilyen embert a körülmények és a környezete irányítja; a sorsukat rajtuk kívül eső dolgok határozzák meg; a bennük rejlő ERŐ sohasem válik aktívvá. Ezek az emberek semmit sem tesznek, semmit sem mondanak belső indíttatásból.

A MÁSIK hozzáállás virágzó tavasszá változtatja az embert. Az erő egyenesen a középpontjukból árad; olyan, mintha egy kis forrásból, az örök élet szökőkútjából fakadna. Az ilyen ember erőt sugároz. Ezt a környezete is megérzi. A BELSŐ ERŐ állandó működésben van bennük; önmaguktól, saját indíttatásukra cselekszenek.

Az embert nem érheti nagyobb jó, mint hogy saját belső indíttatásából cselekszik. A Gondviselés által tervezett összes élettapasztalatunk arra szolgál, hogy az embereket aktivitásra, belső indíttatásra serkentse. Szinte kényszerít bennünket arra, hogy kilépjünk a „körülmények áldozata” szerepből, és uraljuk környezetünket.

Életed pozitív és negatív történéseit azért kapod a Sorstól, hogy végre kezedbe vedd az irányítást; hogy végre Te teremtsd életedet!

1.       A NAGYSÁG ÉBREDÉSE

Minden emberben megvan a BELSŐ ERŐ; ENNEK INTELLIGENS kiaknázásával, és irányításával javíthatjuk saját  mentális képességeinket. Mindannyiunkban létezik egy belső erő, amelynek segítségével bármilyen irányban fejleszthetjük magunkat, és fejlődési lehetőségeink gyakorlatilag korlátlanok.

Nincs az a képesség, amelyet valaki olyan magas szintre fejlesztett volna, hogy már ne tudná továbbfejleszteni. Mindennek megvan a lehetősége a Létezőben, amelyből az ember, és minden más származik. A zsenialitás nem más, mint a belénk áramló Mindentudás. A zsenialitás több, mint egyszerű tehetség, – hiszen a tehetség lehet egy adott képesség aránytalan, a többi képesség rovására történő fejlesztésének eredménye, - a zsenialitás az ember és a Teremtő egyesülése a lélek cselekedeteiben. A legkiválóbb emberek mindig nagyobbak saját tetteiknél. Kapcsolatban állnak a korlátok nélkül működő erőtartalékkal. Fogalmunk sincs,hogy hol vannak mentális hatalmunk korlátai; sőt, azt sem tudjuk, hogy tényleg vannak – e ilyen korlátok.

A tudatos fejlődés hatalmát nem kapták meg az állatok; ez csak nekünk adatott, mi pedig fejleszthetjük, növelhetjük az erejét. Természetesen az ember az állatokat is képes betanítani, fejleszteni, sokszor igen komoly mértékben – önmagunkat azonban tudatosan képezhetjük és fejleszthetjük. Ezzel az erővel csak az ember rendelkezik, méghozzá a jelek szerint korlátlanul.

Az élet értelme minden ember számára a fejlődés, mint ahogy a fák és növények célja is ez. A fák és növények ott nőnek, ahová ültették őket, automatikusan, és megszabott keretek között; az ember viszont szabadon fejlődhet és mozoghat tetszése szerint. A fák és növények csak bizonyos lehetőségeket és jellemvonásokat fejleszthetnek ki; az ember azonban bármilyen erőt és tehetséget kialakíthat, amelyet valaki, valahol, valamikor már megmutatott a világnak.

- Minden, ami szellemileg elképzelhető, megvalósítható a hús-vér fizikai világban is.

- Minden, amit az ember képes kigondolni, megtehető a valóságban is.

- Minden, amit az ember el tud képzelni, lehetséges a valóságban is.

Az emberi lények a fejlődés céljából születtek erre a Földre, ezért szükségét is érezzük a fejlődésnek. A boldogságunk érdekében alapvetően fontos, hogy a régit meghaladva folyamatosan egyre magasabb szintre jussunk.

A haladás nélküli élet gyakorlatilag elviselhetetlen – az a személy, aki már nem fejlődik, vagy visszafejlődik, vagy megbolondul, esetleg „kiég”. A kiégés ugyanis nem jelent mást, mint hogy unjuk mindazt, ahogy a dolgok működnek.

…az unalom azt jelenti, hogy stagnálunk… a stagnálás pedig azt jelenti, hogy nem tudunk emberi lényként továbbfejlődni. Minél nagyobb, harmonikusabb, és teljesebb körű a fejlődésed, annál boldogabb leszel.

Nincs olyan egyéni jellemvonás, amely pusztán egyvalakiben lenne meg, és a többiekben nem. Mégis, ha mindent hagyunk a maga természetes rendjében fejlődni, nem fordulhat elő, hogy akár ketten is közülünk ugyanolyanok, vagy nagyon hasonlóak lennének, - ez igaz még az egypetéjű ikrekre is. Mindenki úgy születik a világra, hogy kijelöl magának egy bizonyos fejlődési vonalat – számára a fejlődés könnyebb ezen vonalak mentén, mint bármely más úton. Ez a Természet bölcs gondoskodása, így biztosítja a végtelen változatosságot. Ezt hívják az emberek Sorsnak.

Valahogy úgy képzelhetjük el az egészet, mintha egy kertész az összes virághagymát egyetlen kosárba hajítaná. A felületes szemlélőnek a virághagymák egyformák, ám a fejlődés során mégis rendkívül jelentős különbségek mutatkoznak. ugyan így van ez a férfiakkal, és a nőkkel is; mintha egy kosárnyi virághagyma lennénk. Az egyikből rózsa fejlődik, fényt és színt  vihet a világ egy sötét sarkába… egy másikból liliom lesz, és a szeretetről és a tisztaságról regél minden szemnek, aki rátekint… megint másból vadszőlő lesz, hogy eltakarja egy sötét szikla éles körvonalait… egy másikból viszont hatalmas tölgyfa fejlődik ki, ágai közt fészkelhetnek, és énekelhetnek a madarak. Egytől egyik értékes, és ritka, mindegyik tökéletes és egyedi.

Számtalan, meg nem álmodott lehetőség rejlik a leghétköznapibb életben is; bizonyos értelemben nem is létezik „hétköznapi” ember. Nagy országos válságok és üldöztetések idején a a hajléktalan, a lecsúszott alkoholista és a függőségben szenvedő is válhat hőssé, mintaképpé, ha felgyorsul benne a Belső Erő.

Minden egyes férfiban és nőben ott rejlik a zseni, csak arra vár, hogy előhozzuk. Minden városnak megvannak a maga nagyjai, akihez az emberek tanácsért fordulnak a nehéz időkben; van, akire a többség ösztönösen úgy tekint, mint nagy bölcsességgel és rálátással bíró vezetőre. Válságos időkben az egész közösség egységesen hozzájuk fordul; csendben elismeri emberi nagyságukat Ők azok, akik a legkisebb dolgokhoz is kiváló módon fognak hozzá. Ha nagy dolgokra vállalkoznának, minden bizonnyal azokat is kiválóan teljesítenék. Bárkiből lehet ilyen ember5… akár belőled is!

A Belső Erő pontosan azt adja meg nekünk, amit kérünk tőle – ha csak kis dolgokra vállalkozunk, akkor csak kis dolgokhoz ad erőt; ha viszont nagy dolgokat szeretnénk magas szinten végrehajtani, akkor minden erőt a rendelkezésünkre bocsát. De vigyáznunk kell, nehogy alacsony szinten lássunk hozzá nagy dolgok megvalósításához – erről még később is ejtünk szót.

Az ember a legalacsonyabb szinten a lehetőségek és körülmények gyermeke, a félelem rabszolgája. Cselekedeteink és reakcióink a környezetünk által ránk tukmált erők eredményei. Csak akkor lépünk, ha velünk szemben is lépnek; semmit sem kezdeményezünk. De még a legalacsonyabb fejlődési szinten tartó emberben is megvan a Belső Erő, amivel mindent uralni képes, amitől fél. Ha ezt megtanulja, és aktívvá, belső indíttatásból kezdeményezővé válik, akkor istenekhez válik hasonlóvá – igazi Gondolkozó Lénnyé lesz.

A Belső Erő ébredése jelenti a valódi átalakulást; az átlépést a halálból az életbe. Ez maga a feltámadás és az élet. Ha e benned élő nagyságot sikerül felébreszteni, eggyé válhatsz a Legfőbb Lénnyel, és minden hatalom a tiéd lesz Földön és égen, szellemben és lélekben.

Senkiben nem volt még olyan képesség, amely benned ne lenne meg; senkinek sem volt még akkora spirituális, vagy mentális hatalma, amelyet te ne tudnál elérni. Senki nem tett olyan nagy léptékű dolgot, amire te ne lennél képes. Azzá válhatsz, amivé csak akarsz.

Ébredj fel – a kiválóság a tiéd!

http://www.youtube.com/watch?v=_arF2Iu4mGY&feature=related

Szerkesztés alatt!

 3. Kahlil Gibran: A PRÓFÉTA 

Almusztafa, a szeretett és kiválasztott, aki olyan volt saját számára, mint a hajnalhasadás, tizenkét évig várt Orphalese városában, hogy megjöjjön hajója és visszavigye őt születése szigetére.
És a tizenkettedik évben, Ielool hetedik napján, az aratás havában felméne a dombra, amely a város falain kívül esett és a tenger felé tekintett; és íme, a köddel látá jőni hajóját.
És kinyíltak szívének kapui és öröme messze szállt, messze, a tenger fölé. És behunyta szemeit és imádkozott lelke csendességeiben.
De mielőtt leszállt volna a dombról, szomorúság borult reá és szívében így gondolkozott:
– Hogyan mehetnék el békességben, szomorúság nélkül? Nem, sebzetlen lélekkel nem hagyhatom el a várost.
Hosszúak voltak a fájdalom napjai, amelyeket falai között töltöttem, és hosszúak a magány éjszakái; és ugyan ki válhat meg szenvedésétől és magányától sajnálkozás nélkül?
Szellememnek túl sok töredékét szórtam szerte az utcákon és túl sokan vannak vágyakozásom gyermekei, akik mezítelenül bolyonganak e dombok között, és én nem vonulhatok vissza tőlük a fájdalom súlya nélkül.
Nem a ruhámat dobom el, hanem a bőrt, amelyet saját kezeimmel szaggatok.
Nem gondolat az, amit magam mögött hagyok, hanem egy szív, amely megédesült az éhségben és szomjúságban.
És mégsem maradhatok tovább.
A tenger, amely mindeneket hívogat, most engem is hív és hajóra kell szállnom.
Mert maradni, bár az órák lángolnak az éjben, annyi lenne, mint megfagyni, kristályosodni, formába záratni.
Szívesen magammal vinném mindazt, ami itt van. De hogyan tehetném ezt?
A hang nem viheti magával a nyelvet és ajkat, amely szárnyat adott neki. Egyedül kell szállnia az éterben.
És egyedül, fészkét elhagyva szárnyal a sas, át a napon.
Amikor pedig elérte a dombok alját, visszafordult a tenger felé és látta, mint közeledik hajója a kikötő felé és a hajó orrában állnak a tengerészek, szülőföldjének fiai.
És lelke kiáltott hozzájuk és mondá:
– Ősi anyám fiai, az ár lovagjai, ti,
míly gyakran hajóztatok álmomban! És most ébrenlétemben jöttetek, az ébrenlétben, amely csak mélyebb álmom.
Kész vagyok menni, vágyam vitorlái ki vannak tárva a szélnek.
Csak egy lélegzetet veszek még e csendes légben, csak egy szerető pillantást hadd vetek még vissza,
és azután közöttetek állok majd, tengerjáró a tengerjárók között.
Te pedig, végtelen tenger, szunnyadó anya,
te, aki a vizek és folyamok békessége és szabadsága vagy,
csak még egy kanyart hadd tegyen e folyam, csak még egy dalt hadd mormoljon a völgyön át,
s akkor megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba.
És amint ment, messziről látta, hogy a férfiak és nők odahagyják földjeiket és szőlleiket és sietnek a város kapui felé.
És hallotta a hangjukat, amint az ő nevét említik és kiáltoznak egymásnak rétről rétre, hírül adva a hajó érkezését.
Ő pedig így szólott magában:
– A búcsú napja az aratás napja legyen-é?
És mondják-e majd azt, hogy az alkonyom valójában a hajnalom volt?
És mit adjak annak, aki odahagyta ekevasát a mezsgye közepén, vagy annak, aki megállította szőlőprésének kerekét?
Legyen-e a szívem fa, gyümölcsökkel terhes, hogy szedhessek és adhassak róla nekik?
És felbuzogjanak-é vágyaim, miként egy forrás, hogy megtölthessem kelyheiket?
Hárfa vagyok-e én, hogy megérinthessen a Hatalmas keze, avagy fuvola, hogy lehelete átjárhasson rajtam?
A csöndek keresője vagyok-e én, és mely kincset találtam a hallgatásban, amit bizodalommal szerteoszthatnék?
Ha ez a nap az aratásom napja, vajon milyen földeken vetettem el a magot és míly elfeledett évszakokban?
Ha ez valóban az az óra, amelyben fölemelhetem lámpásomat, nem az én lángom az, amely benne ég.
Üresen és sötéten fogom felemelni lámpásomat,
és az Éj Őrzője fogja azt megtölteni olajjal és Ő is fogja meggyújtani.
Mindezeket szóval mondá, de szívében sok maradt elmondatlanul. Mert ő maga sem mondhatá ki mélyebb titkait.
És amint belépett a városba, a nép elébe jött és egy emberként kiáltoztak felé.
És a város vénei odaálltak elé és így szóltak:
– Ne menj még el mitőlünk!
Te voltál a déli verőfény a mi szürkületünkben és ifjúságod álmodnivaló álmokkal ajándékozott meg bennünket.
Nem vagy közöttünk idegen, sem pedig vendég, hanem a fiunk vagy, akit mélységesen szeretünk.
Ne hagyd még, hogy szemeink éhezzék arculatod látását.
És a papok és papnők így szólottak hozzá:
– Ne hagyd, hogy most a tenger hullámai elválasszanak bennünket, és hogy az évek, amelyeket közöttünk töltöttél, emlékké váljanak.
Mint szellem jártál miközöttünk és árnyékod fényesség volt orcáinkon.
Nagyon szerettünk téged. Ám szótalan volt a szeretetünk és fátyolokkal fátyolozott.
De most hangosan kiált hozzád és fel akarja magát fedni előtted.
Mert mindig úgy volt az, hogy a szeretet nem ismeri saját mélységét, amíg a válás órája nem közeleg.
És jöttek mások is és könyörögtek neki. De ő nem felelt. Csak lehajtotta fejét; és akik közel álltak hozzá, látták, hogy könnyei a mellére hullanak.
És ő és a nép a templom előtti térre vonultak.
És a szentélyből kijött egy asszony, akit Almitrának hívtak. Ez az asszony pedig látnoknő volt.
És ő nagy gyöngédséggel nézett Almitrára, mert ez az asszony volt az első, aki felkereste őt és hitt őbenne, amidőn még csak egy napja volt a városban.
És az asszony üdvözlé őt, mondván:
– Isten prófétája, aki a legmagasabbat keresed, sokáig fürkészted a messzeségeket, hajódat keresvén.
És most megjött a hajód és néked menned kell.
Mélységesen vágyódsz emlékeid földje és nagy vágyaid lakóhelye után; és szeretetünk nem köthet meg, sem szükségeink nem tarthatnak vissza.
De íme, kérünk, szólj mihozzánk, mielőtt elhagynál bennünket, és adj nékünk az igazságaidból.
És mi továbbadjuk őket gyermekeinknek és amazok az ő gyermekeiknek, és így nem semmisülhetnek meg.
Magányosan őrködtél napjaink felett és éberen hallgattad, mint sírunk és nevetünk álmainkban.
Most tehát fedjél fel bennünket önmagunk előtt és mondj el mindent, ami megnyilváníttatott előtted arról, ami a születés és a halál között van.
És ő válaszolt, mondván:

– Orphalese népe, mi másról is beszélhetnék, mint arról, ami éppen most mozdul meg a lelketekben?

 17. oldaltól:

„És a szentélyből előlépett egy asszony, kinek Almitra volt a neve. És papnő volt.

És Almusztafa túláradó gyengédséggel nézett reá, mert Almitra volt az első, aki fölkereste őt, és hitt benne, amikor még csupán egy napja tartózkodott a városukban.

És az asszony köszöntötte őt, mondván: Isten prófétája, te, aki a legvégsőt keresed, hosszú idő óta kémleled a messzeséget hajód után. És a hajód most megérkezett, itt az idő, hogy útra kelj. Mély vágy él benned emlékeid földje iránt, ahol leghőbb vágyaid lakoznak: a mi szeretetünk meg nem fog kötni téged, sem a mi ragaszkodásunk vissza nem tart. Mégis, azt kérjük tőled, mielőtt távozol, beszélj hozzánk, és mondd el nékünk az igazságot. És mi továbbadjuk azt gyermekeinknek, és ők az ő gyermekeiknek, és így nem vész majd el soha. Magányosságodban őrködtél napjaink felett, és álombeli sírásunkat is éberen figyelted. Most tehát mutass meg bennünket önmagunknak, és mondd el mindazt, ami néked a születés és halál közöttiekről megmutattatott.

És ő így felelt: Orfalisz népe, mi egyébről beszélhetnék én néktek, mint ami még most is lelkeitekben él?

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.

És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt. Jóllehet minden útja nehéz és meredek. És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat. Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának. Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.

Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat, azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.

Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának. Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.

Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától. Fehérre őröl benneteket.

Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek; És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem, ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,

Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérűjéről,

Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.

A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható. Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: „Isten a szívemben lakik”; mondjátok azt: „Isten szívében lakom”. És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.

De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok; Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.

Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját. Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok; És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok. Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad; Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek; Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza; S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

(24. o.) És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a házasság, Mester? És ő így válaszolt:

Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre. Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat. Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is. De együttlétetekben legyenek távolságok. És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt, és vígadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,

És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

(28. o.) És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.

És ő így szólt: Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjászkezének hajlítása a ti örömetek forrása; Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat, és az íjat, amely mozdulatlan.

(32. o.) Akkor így szól egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról. És ő így válaszolt:   
 Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz. Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol. 
 Mert mi a tulajdon: tárgyak, amelyeket megőrizel, attól való féltedben, hogy hátha holnap szükséged lesz reá. És a holnap – ugyan, mit hoz a holnap a túlontúl elővigyázatos ebnek, mely csontokat kapar el a nyomtalan homokban, míg a szent városba tartó zarándokokat követi?

És mi a szükségtől való félelem, ha nem maga a szükség? Hát a szomjúságtól való félelem, ha kutad tele van, nem maga az olthatatlan szomjúság?

 Vannak, akik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés reményében teszik – e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné válik. És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt. Vannak, akik hisznek az életben,és az élet gazdagságában, és az ő ládájuk sohasem üres.

Vannak, akik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk. És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük. És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal; 

Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli illatát.

Az ilyenek keze által Isten szava szól, és szemükből Ő mosolyog a földre.

Jó adakozni, ha kérnek, de jobb kéretlenül, a megértéstől vezettetve; És akinek keze nyitva, annak számára nagyobb öröm megkeresni az elfogadót, mint adakozni. Van – e, amit meg kell tartanod? Minden, amid van, egyszer átadatik. Tehát adakozz ma, hogy az adakozás ideje a te időd legyen, ne örököseidé.

Gyakorta mondjátok: „Adnék én, de csak annak, aki megérdemli.” Gyümölcsöskertetekben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt. Ők azért adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elveszni. Hiszen aki méltó arra, hogy nappala és éjjele legyen, az minden egyebet is megérdemel tőled. És aki megérdemli, hogy igyék az élet örök óceánjából, az megérdemli, hogy megtöltse kelyhét a te kis csermelyedből is.

És mi lehet nagyobb jutalom, mint a bátorság, a bizalom, a kegyelem, ami az elfogadással jár? Hát ki vagy te, hogy az emberek felfedjék keblüket, leleplezzék büszkeségüket,, s mezítelen méltósággal, megszégyenült büszkeséggel álljanak előtted? Nézd meg elébb, magad méltó vagy – e adni, az adakozás eszközévé lenni. 

Mert az igazság az, hogy az élet adakozik az élet számára – te pedig, ki adakozónak véled magad, nem vagy egyéb, mint tanú.

Ti pedig elfogadók – és valamennyien elfogadók vagytok – ne vegyétek fel a hála terhét, mert igát raktok ezzel önmagatokra, és arra is,aki adakozik. Inkább emelkedjetek fel együtt az adakozóval az adományon, mintha szárnyakon; Mert számon tartani adósságodat egyet jelent azzal, hogy kételkedsz a nagylelkűségében annak,kinek anyja a szabad szívű Föld, s atyja maga az Isten.

(38. o.) Akkor egy öreg ember, egy vendégfogadós szólalt meg: Beszélj nekünk az Evésről és Ivásról.

És ő azt mondá: Vajha élhetnétek a föld illatából,s miként a légi növények,fénnyel táplálkozhatnátok. De mivel ölnötök kell, hogy ehessetek, s szomjotok oltására az újszülöttet anyja tejétől meg kell rabolnotok, legyen hát ez kegyes cselekedet. Legyen asztalotok oltárrá, melyen az erdő, mező tisztái és ártatlanjai áldozattá lesznek azért, ami az emberben még tisztább, és ártatlanabb.

Mikor megöltök egy állatot, szívetekben mondjátok neki: - ugyanaz a hatalom, mely téged lesújt, lesújt engem is: az én sorsom is elvégeztetik.

- Mert a törvény, mely téged az én kezemre adott, engem egy hatalmasabb kézre fog adni.

- A te véred és az én vérem a nedv, amely a mennyország fáját táplálja.

És mikor fogatokkal egy alma húsát szakítjátok fel, mondjátok szívetekben:

- Magvaid testemben élni fognak.

- És holnapod bimbója szívemben fog kinyílni.

- És a te illatod lesz az én leheletem.

- És együtt örvendezzünk majd a múló időben.

És ősszel, amikor szőlőskertjeitekben a prés alá szüretelitek a fürtöket, mondjátok szívetekben:

- Én magam is szőlőskert vagyok, s gyümölcsöm a prés alá gyűjtetik.

- És mint az új bor, örök hordóba töltetem.

És télen, amikor borotokat kancsóba töltitek, minden pohárért szóljon egy dal szívetekben;

És szóljon egy dal az őszi napok emlékéért, a szőlőskertért és a szőlőprésért is.

(40. o.) Akkor egy szántóvető mondá:  Beszélj nekünk a Munkáról. És ő válaszolt, mondván:

Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel, és a föld lelkével. Mert dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól, és kilépni az élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal halad a végtelenség felé.

Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik. melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.

De  én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett.

És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet. És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda íratott.

Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.

És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,

És minden akarat vak, ha nincsen tudás,

És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha nincsen szeretet;

Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal, egymással, és Istennel.

És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?

Úgy szőni a gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné, akit szeretsz. Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz. Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz. A magad képére alakítani mindent, saját lelked leheletével. És tudni, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és figyelnek téged.

Gyakran hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban beszélnétek…

- Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli a kőben, nemesebb, mint aki a földet szántja.

- És aki foglyul ejti a szivárványt, és az ember képmására vászonra fekteti, az több, mint aki sarut készít a lábainkra.

De én azt mondom, nem is álomban, hanem a délidő túlontúl éber pillanataiban: a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint a fűszálak legkisebbikéhez.

És egyedül az nagyobb, aki a szél szavát a saját szeretete által édesebb dallá teszi.

A munka a láthatóvá tett szeretet.

És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.

Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el. És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.

És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.

(44. o.) Akkor egy asszony azt mondá: beszélj nekünk az Örömről és a Bánatról.

És ő így felelt:

A ti örömetek maga a bánat, amely igaz orcáját mutatja.

És ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel, nemegyszer volt már könnyekkel telve. Hogyan is lehetne másképp?

Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek.

Hiszen a korsó, mely borotokat tartja, nem égett-e meg maga is a fazekas kemencéjében?

És a lant, melynek szava lelketeket megnyugtatja, nem azonos-e a fával, melyet késsel vájtak üregessé?

Amikor örvendeztek, nézzetek szívetekbe mélyen, és látjátok majd, hogy ahonnan örömetek származik, ugyanonnan való bánatotok is.

Amikor bánkódtok, ismét nézzetek szívetekbe, és meglátjátok, hogy ami miatt sírtok, abban valaha örömöt leltetek.

Vannak közületek, akik azt mondják: „Az öröm hatalmasabb, mint a bánat”, és mások azt: „Nem úgy van, hanem a bánat a hatalmasabb”.

De én azt mondom néktek, hogy e kettő el nem választható.

Együtt érkeznek, és mikor egyikük magában ül veled asztalodnál, jusson eszedbe, hogy a másik az ágyadban aluszik.

Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között.

Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.

Amikor a kincstartó fölemel, hogy aranyát, s ezüstjét megmérje rajtatok, el nem kerülhetitek, hogy örömetek, bánatotok megemelkedjék, avagy alászálljon.

(46. o.) Akkor egy kőműves állott elő, és mondá: Beszélj nekünk a Házakról.

És ő válaszolt, és ezt mondotta:

Építhettek elképzelt hajlékot a vadonban, és építhettek házat belül a város falain.

Mert miként hazatértek szürkületkor, úgy tér meg a bennetek lakozó vándor is, aki mindig távoli és magányos.

A te házad a te nagyobbik tested.

Megnövekszik a nap fényében, és álomra csendesül az éj csöndességében, és álma nem álomtalan. Nem álmodik-e a házad? És álmában nem hagyja-e el a várost, nem lép-e át erdőbe, hegytetőre?

Vajha tenyerembe gyűjthetném házaitokat, és magvetőként szétszórhatnám erdőn és mezőn.

Volnának a völgyek a ti útjaitok, a zöld ösvények az utcák, hogy egymást szőlőskerteken át kereshessétek fel, és ruhátokban a föld illatával járjatok.

De ez még nem lehet így.

Atyáitok félelmükben túlontúl közel gyűjtöttek össze benneteket. És ez a félelem kitart még. Hajlékotokat egy ideig falak választják el földjeitektől.

És mondjátok meg nékem, Orfalisz lakói, mitek van ezekben a házakban? Mi az, amit erős ajtókkal óvtok?

Van-e békétek, az a csöndes akarat, amely megmutatja erőtöket?

Vannak-e emlékeitek, azok a fénylő ívek, melyek az elme csúcsai között feszülnek át?

Van-e otthonotokban szépség, mely a szívet fából, kőből faragott tárgyaktól a szent hegyig vezeti?

Mondjátok meg nekem, megvannak ezek a ti házaitokban?

Vagy csupán kényelem van és a kényelem utáni vágy, az az alattomos dolog, mely vendégként lép be a házba, s ott előbb gazdává, majd kényúrrá válik?

Úgy van, idomárrá válik, és szigonnyal és korbáccsal nagyobb vágyaitokból bábot csinál.

Habár a keze selyem, ám a szíve vas.

Csupán azért ringat benneteket álomba, hogy az ágyatok mellett állva kacagjon a test méltóságán.

Gúnyt űz egészséges érzékeitekből, és mint törékeny edényeket, pehelyágyba fekteti őket.

Bizony mondom, a kényelem iránti vágy megöli a lélek szenvedélyét, s vigyorogva kíséri a temetési menetet.

Hanem ti, a tér gyermekei, ti nyugalmatokban nyugtalanok, ti nem estek csapdába, nem juttok idomár kezére.

Házatok nem horgony lesz, hanem árboc.

Nem lesz csillogó bevonat, mely a sebet takarja, hanem szemhéj, mely óvja a szemet.

Ti nem fogjátok szárnyaitokat összezárni, hogy az ajtókon áthaladjatok, nem hajtjátok le fejeteket, hogy a mennyezetbe ne ütődjék, nem fogtok félni a lélegzéstől, nehogy falaitok megrepedjenek és leomoljanak.

Nem kriptákban fogtok lakozni, melyet a holtak emeltek az eleveneknek.

És bár pompás lesz és fenséges, házatok mégsem fogja titkotokat megtartani, sem gátját vetni vágyaitoknak.

Mert ami bennetek határtalan, az mind az ég palotájában lakik, melynek kapuja a hajnaali pára, ablakai pedig a dalok, és az éj csöndjei.

(49. o.) És a takács így szólt: Beszélj nekünk a Ruhákról.

És ő ezt válaszolta:

Sokat elfednek szépségetekből, ám ami nem szép, azt nem fedik el. És habár ruháitokban az illő szabadságot vélitek fellelni, nyűgnek, és igának is érezhetitek őket.

Üdvös volna, ha a nap és a szél inkább bőrötöket érintené, semmint öltözéketeket.

Mert az élet lehelete a napfény, és az élet tenyere a szél.

Néhányan közületek azt mondják: „A mi ruháinkat az északi szél szőtte”.

És én ezt felelem: Igen, az északi szél.

De szégyenkezés volt a nyüstje, és inaitok elpuhulása a vetülék.

És mikor munkáját bevégezte, kacagott az erdőben.

Ne feledd, hogy a szemérem pajzs, mely megvéd a tisztátalanok tekintete ellen.

És amikor nem lesznek többé tisztátalanok, mi más lesz a szemérem, mint az elme nyűge, félrevezetése?

És ne feledd, a föld szereti mezítelen lábad érintését, és a szél szeret játszani a hajaddal.

(50. o.) És egy kalmár szólott: Beszélj nekünk az Eladásról, és a Vásárlásról.

És ő válaszolt és ezt mondotta:

A föld átengedi néktek gyümölcseit, és szükséget nem szenvedtek, ha tudjátok, kezeteket miként töltsétek meg.

A föld adományainak cseréjével lelitek meg a bőséget és a megelégedést.

Hanem ha a cserében nem szeretet és testvéri igazságosság van, akkor egyeseket kapzsiságba, másokat éhezésbe hajt.

Amikor ti, a tengerek, földek, szőlőskertek munkásai, a piacon találkoztok a takácsokkal, a fazekasokkal, és azokkal, akik a fűszerszámokat összegyűjtik.

Idézzétek meg a föld uralkodó szellemét, hogy jelenjék meg közöttetek, és szentelje meg mérlegeiteket, és a mércét, amely értéket értékkel összevet.

És ne tűrjétek el, hogy kereskedésetekben részt vegyenek az üres kezűek, akik munkátokért csupán szavakkal fizetnek.

Az ilyen embernek mondjátok azt:

- Jöjj velünk a földekre, vagy menj ki testvéreinkkel a tengerre, és vesd ki hálódat;

- Mert a föld és s tenger hozzád ugyanoly bőkezű lesz, mint mihozzánk.

És ha eljönnek az énekesek, a táncosok és a fuvolajátékosok, az ő portékájukból is vásároljatok.

Mert ők is gyümölcsöket és fűszerszámokat gyűjtenek, és amit elébetek hoznak, habár álmokból formáltatott is, öltözteti és táplálja lelketeket.

És mielőtt eltávoztok a piacról, gondoskodjatok arról, hogy senki se induljon útjára üres kézzel.

Mert a föld uralkodó szelleme nem alhat békén a szél hátán, míg közületek a legutolsónak szüksége is ki nem elégíttetik.

(52.o.) Akkor a város egyik elöljárója állt elő, és mondá: Beszélj nekünk a Bűnről és a Bűnhődésről.

És ő válaszolt és ezt mondotta:

Amikor lelketek vándorútra kél a széllel, Magatokra s őrizetlen maradván akkor követhettek el gonosztettet mások ellen, s így önmagatok ellen is.

És az elkövetett gonosztett miatt kell kopogtatnotok és egy ideig válasz nélkül várakoznotok az áldottak kapuja előtt.

Mint az óceán, olyan a ti istenlényetek.

Makulátlan marad mindörökre.

És mint az éter, csak azt emeli, akinek szárnya van.

És mint a nap, olyan a ti istenlényetek.

A vakondok útjain nem ismeri, sem a kígyó fészkében nem kutat.

Ám a ti istenlényetek nem egyedül lakik bennetek.

Sok van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem ember.

Hanem torz törpe, aki álmában kóborol a ködben, önnön ébredését keresve.

És most a bennetek lévő emberről fogok beszélni.

Mert nem a ti istenlényetek, sem a ködben tévelygő törpe, hanem ő az, aki a bűnt és a bűnhődést ismeri.

S ezért, habár e szó sokaknak közületek nehéz terhet róhat szívére: A meggyilkolt nem ártatlan meggyilkoltatásában.

És akit megraboltak,, a rablásban nem vétlen.

Az igazak nem mentesek a gonoszok tetteitől.

És akiknek kezük fehér, nem mentesek a csalók üzelmeitől. Bizony mondom, a bűnös gyakorta áldozata a sértettnek.

És még gyakrabban az elítélt viseli a terhet a bűntelenek, és a meg nem vádoltak helyett.

(59. o.) Akkor megszólalt egy jogtudós, és azt mondá: Hát a Törvények, Mester?

És ő így válaszolt:

Örömet leltek abban, hogy törvényeket fektettek le.

Ám még nagyobb örömetek telik a megszegésükben.

Mint az óceán partján játszadozó gyermekek, kik homokváraikat kitartással építik, s aztán kacagva rombolják le azokat.

Ám, miközben homokváraitokat építitek, az óceán mind több homokot sodor a partra.

És mikor elpusztítjátok a homokvárat, az óceán veletek kacag.

Bizony az óceán mindig együtt kacag az ártatlanokkal.

Hanem mi légyen azokkal, akik számára az élet nem óceán, és az ember alkotta törvények nem homokvárak?

Hanem nekik az élet kőszikla, és a törvény a véső, mellyel önön képmásukra faraghatják?

Mi légyen a nyomorékkal, aki gyűlöli a táncosokat?

Mi légyen az ökörrel, mely szereti az igát, s az erdő szarvasait, őzeit kóbor bitangnak tekinti?

Mi légyen a vén kígyóval, mely bőrét nem képes levedleni, s a többi kígyót meztelennek, szégyentelennek találja?

És azzal, aki korán érkezik a menyegzői lakomára, és mikor jóllakván, elfáradva útjára indul, kijelenti: minden lakoma törvénytelen és mindenki, aki részt vesz rajta, törvényszegő?

Mi mást mondhatnék ezekről, mint azt, hogy a napfényben állanak, de hátukat fordítják a nap felé?

Csak saját árnyékukat látják, s árnyékuk számukra a törvény.

És mi számukra a nap – csupán az, ami az árnyékot vetíti.

És mit jelent elfogadni a törvényt, ha nem azt: legörnyedni, és az árnyékot a földre rajzolni?

De tinéktek, akik orcátokat a nap felé fordítva jártok, mit jelentenek holmi földre rajzolt ábrák?

Tinéktek, akik a szél szárnyán jártok, mely szélkakas szabhat irányt?

Mely emberi törvény köthet meg benneteket, ha széttöritek igátokat, de senki börtönének ajtaját nem töritek szét?

Mely törvényt kellene félnetek, ha táncoltok, de senki vasláncaiban lábatok meg nem botlik?

Orfalisz népe, a dobot el lehet némítani, és a lant húrjai meglazíthatók, de ki parancsolhatja meg a pacsirtának, hogy ne énekeljen?

És ki idézhet törvény elé, ha elvetitek ruhátokat, de senki útjában nem hagyjátok?

(62. o.) És egy szónok azt mondta: beszélj nekünk a Szabadságról.

És ő így felelt:                                             

A városkapuknál és tűzhelyetek mellett láttalak benneteket a földre borulva imádni saját szabadságotokat.

Akárcsak a rabszolgák, kik megalázkodnak a zsarnok előtt, és dicsőítik, holott megöli őket.

Igen, és láttam a templom kertjében és a fellegvár árnyékában, hogy akik közületek a legszabadabbak, szabadságukat járomként és bilincsként viselik.

És keblemben a szívem vérzett: mert szabadok csak úgy lehettek, ha már a szabadság utáni vágyat is igának érzitek, s többé nem úgy beszéltek a szabadságról, mint célról és beteljesülésről.

Szabad akkor leszel valóban, ha napjaid nem gond nélkül valók, sem éjszakáid nem szükség és bánat nélküliek,

Hanem, ha mindezek befonják életedet, és te mégis, mezítelenül és kötelékek nélkül fölébük emelkedel.

És miként emelkedhetnél nappalaid és éjszakáid fölébe, ha nem töröd szét a láncokat,melyeket eszmélésed hajnalán a délidőhöz kötöttél?

Amit szabadságnak nevezel, a valóságban e láncok legerősebbike, akkor is, ha láncszemek csillognak a napfényben, és elkápráztatnak benneteket.

És mi egyebet vethetnétek el magatoktól szabadságotok érdekében, mint darabkákat önmagatokból?

Ha egy igazságtalan törvényt törölnétek el, azt a törvényt saját kezetek írta saját homlokotokra.

A törvénykönyvek elégetésével el nem törölhetitek, sem azáltal, hogy a bírák homlokát mossátok le, használjatok bár tengernyi vizet.

És ha egy zsarnokot akartok trónusáról letaszítani, legelébb önmagatokban kell elpusztítanotok azt a trónust.

Mert hogyan uralkodhatna zsarnok azon, aki szabad és büszke, ha szabadságában nincs zsarnokság, és büszkeségében nincs szégyenkezés?

És ha egy gondot vetnél el magadtól, a gondot magad választottad, nem pedig reád mérték.

És ha egy félelemtől szeretnél megszabadulni, a félelem a szívedben lakik, nem annak kezében, akitől félsz.

Bizony mondom, minden dolgok összefonódva élnek bennetek: a kívánt és a rettegett, az utált és a dédelgetett, amit kergettek, és ami elől elmenekülnétek.

Mindenek együtt mozognak bennetek, összetartozó párokban, miként a fény és az árnyék.

És amikor az árnyék elhalványul és szertefoszlik, a megmaradt fény egy másik fény árnyékává válik.

Így tehát szabadságotok, ha lerázza igáját, egy nagyobb szabadság igájává lesz.

(65. o.) És ismét a papnő szólott, mondván: Beszélj nekünk az Értelemről és a Szenvedélyről.

És ő válaszolt, és ezeket mondta:

Lelketek gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív háborút a szenvedéllyel és az étvággyal.

Vajha lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a viszálykodást egységgé és dallammá oldhatnám.

De hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek a bennetek lévő elemeket?

Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján.

Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.

Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önön elemésztéséig lobog.

Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen;

És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély minden nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé repüljön.

A megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget házatokban.

Bizonyára nem kedveznétek egyiküknek a másik rovására, hiszen, aki az egyikre nagyobb tekintettel van, az elveszíti a hűségét és szeretetét mindkettőnek.

A hegyek között, amikor az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülsz, és osztozol a távoli földek, mezők békéjében és derűjében – akkor csöndben mondja azt szíved: Isten az értelemben nyugszik.

És amikor vihar kél, és a hatalmas orkán megrengeti az erdőt, és a mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti, szíved félő tisztelettel mondja azt: Isten a szenvedélyben mozdul.

És mivel mind egy-egy lélegzetvétel vagytok Isten kebeléből, falevelek vagytok Isten erdejében, néktek is az értelemben kell nyugodnotok és a szenvedélyben mozdulnotok.

(67. o.) És egy asszony szólott, ezt mondván: Beszélj nekünk a Fájdalomról.

És ő ezt mondá:

Fájdalmatok a megértést magába záró héj megtörése.

Miként a gyümölcs magvának meg kell törnie, hogy szíve a nap elé állhasson, meg kell ismerjétek a fájdalmat.

És ha szívetek képes volna életeteket mindennapi rejtelmeit csodálni, fájdalmatokat nem kevésbé látnátok gyönyörűségesnek, mint örömeteket;

És elfogadnátok szívetek évszakait, amiként mindig is elfogadnátok a földjeitek fölött átvonuló évszakokat.

És figyelmetek derűvel kísérné a bánat telét.

Fájdalmatokat gyakorta magatok választjátok.

Ez az a keserű ital, amellyel a bennetek lakozó orvos gyógyítja beteg éneteket.

Bízzatok tehát az orvosban és csöndes nyugalommal igyátok orvosságát;

Mert az ő kezét, amely bár súlyos és kemény, mégis a Láthatatlan gyengéd keze vezeti.

És a pohár, amelyet ő hoz, égeti ugyan ajkatokat, de abból az agyagból való, amelyet az örök Fazekas a saját szent könnyeivel lágyított meg.

(71. o.) És egy férfi azt mondta: beszélj nekünk az Önismeretről.
És ő válaszolt és ezt mondta:

Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait.

De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud.

Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.

Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét.

És ez így van jól.

Lelketek rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a tengerbe kell futnia;

És végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemeitek előtt.

De ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket megmérnétek;

És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal.

Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen.

Ne mondjátok: „Megtaláltam az igazságot”; mondjátok azt: Találtam egy igazságot”.

Ne mondjátok: Megtaláltam a léleknek útját”. Mondjátok: „Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár”.

Mert a lélek minden úton jár.

Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.

A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.

(73. o.) Akkor egy tanító ezt mondá: Beszélj nekünk a Tanításról.

És ő ezt válaszolta:

Senki sem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok hajnalán félálomban már ott hevert. A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességéből ad át, hanem hitéből és szeretetéből.

Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.

A csillagász beszélhet néktek arról, mennyire ismeri a tér titkait, de ismereteit nektek át nem adhatja.

A muzsikus énekelhet néktek a ritmusról, amely a térben mindenütt jelen van, de nem adhat néktek olyan fület, amely felfogja ezt a ritmust, sem olyan hangot, mely e ritmust visszhangozni képes.

És aki jártas a számok tudományában, beszélhet a mértékek birodalmáról, de oda el nem vezethet.

Mert az egyik ember tudománya át nem adhatja szárnyait a másiknak.

És mivel mindegyikőtöket magában ismeri az Isten, ezért mindegyikőtöknek egyedül kell megismernie az Istent és megértenie a földet.

(75. o.) És egy ifjú ezt mondta: Beszélj nekünk a Barátságról.

És ő válaszolt és ezt mondta:

A te barátod a válasz a szükségedre.

Ő a te földed, melyen szeretetet vetsz, és háládatosságot aratsz.

És ő a te asztalod és a te tűzhelyed.

Mert éhesen mégy hozzá, és békéért keresed fel őt.

Amikor barátod szól hozzád, saját elmédben nem félsz az „igen”-től, és nem fojtod vissza a „nem”-et.

És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá.

Mert a barátságban minden gondolat, minden vágy, minden remény szavak nélkül születik, közös, és kimondatlan örömmel.

Mikor barátodtól elválsz, nem bánkódol.

Mert amit benne legjobban szeretsz, a távollétében világosabbá válhat, miként a hegymászó is jobban látja, a hegyet a síkságról.

És ne légyen a barátság célja más, mint a lélek elmélyülése.

Mert a szeretet, ha egyébre törekszik, mint önnön rejtelmének felfedésére, nem szeretet immár, hanem kivetett háló, melyben csak a silány akad fenn.

És ami benned a legjobb, légyen az a te barátodé.

Ha ismeri tengered apályait, hadd ismerje meg a dagályt is.

Mert mi a te barátod, ha csupán az unalom órájában keresed fel őt?

Keresd fel őt az élet óráján is.

Mert segíthet ő a szükségben, de ürességedet ki nem töltheti.

És a barátság édességében légyen nevetés, és az örömök megosztása.

Mert az apró örömök harmatában a szív megtalálja hajnalát és felfrissül.

(79. o.) És egy csillagász így szólt: és az Idő, Mester?

És ő így válaszolt:

Szeretnétek megmérni az időt, a mérhetetlent és mérték nélkül valót.

Cselekedeteiteket, még lelketek útjait is órákhoz és évszakokhoz igazítanátok.

Folyót csinálnátok az időből, melynek partján üldögélve figyelnétek a folyását.

Pedig ami bennetek időtlen, az ismeri az élet időtlenségét.

És tudja, hogy a tegnap csupán a ma emléke, és a holnap csupán a ma álma.

És hogy az, ami bennetek énekel és gondolkodik, még mindig a legelső pillanat határain belül lakik: abban a pillanatban, amely a csillagokat szétszórja a térben.

Ki ne érezné közületek, hogy a szeretet ereje határtalan?

És ki ne érezte volna mégis, hogy a szeretet, habár határtalan, benne foglaltatik lénye legközepében, nem egyik gondolattól a másikig, nem egyik cselekedettől a másikig halad?

És az idő vajon, akár a szeretet, nem oszthatatlan, és fokozatok nélkül való?

Hanem, ha gondolatban mégis évszakokra kell tagoljátok az időt, egy évszak foglalja magában az összes évszakot.

A ma pedig ölelje át emlékezettel a múltat, és vágyakozással a jövőt.

(81. o.) És a város egyik elöljárója ezt mondta: beszélj nekünk a Jóról és a Rosszról. És ő így felelt:

A bennetek élő jóról beszélhetek, de a rosszról nem.

Mert mi egyéb a rossz, mint a jó, melyet önnön éhsége és szomjúsága kínoz? Bizony mondom, amikor a jó megéhezik, a sötét barlangban is keres ennivalót, és amikor megszomjazik, halott vizekből is iszik.

Jók vagytok, ha egyek vagytok önmagatokkal. Ám amikor nem vagytok egyek önmagatokkal, akkor sem vagytok gonoszok.

Mert a megosztott ház nem rablók barlangja, csupán megosztott ház. És a kormány nélkül maradt hajó céltalanul kereng ugyan a veszélyes zátonyok között, de el nem süllyed.

Jó vagy, ha adni akarsz magadból. Ám akkor sem vagy gonosz, ha önmagad hasznát keresed.

Mert amikor a hasznot keresed, nem vagy egyéb, mint gyökér, mely a földbe kapaszkodik, és szívja annak tejét.

Hiszen a gyümölcs nem mondhatja a gyökérnek: - légy olyan, mint én, dús és érett; és adakozz a te bőségedből.

Mert az adakozás a gyümölcs sajátja, éppúgy, amiként az elfogadás a gyökéré.

Jó vagy, amikor teljesen éber vagy a te beszédedben. Ám akkor sem vagy gonosz, ha aluszol, míg nyelved céltalanul dadog. Mert még a dadogó beszéd is megerősítheti a gyönge nyelvet.

Jó vagy, amikor határozottan, merész léptekkel haladsz célod felé. ám akkor sem vagy gonosz, ha sántán érsz oda. Mert még a sánták sem haladnak hátrafelé.

Hanem ti, kik erősek és gyorsak vagytok, ne bicegjetek a sánták előtt, kíméletességnek vélvén ezt.

Megszámlálhatatlan módon vagytok jók, és akkor sem agytok gonoszak, amikor nem vagytok jók.

Csupán vesztegeltek és henyéltek. Kár, hogy a szarvas nem taníthat fürgeséget a teknőcnek.

Jóságotok az önön óriás lényetek iránti vágyakozásban rejlik, és ez a vágyakozás mindnyájatokban benne van.

De némelyikőtökben ez a vágy sebes folyam, mely hatalmasan zúdul a tengerbe, magával sodorva a hegyek titkait és az erdők dalát.

Másokban sekély patak, mely kanyarulatokkal pazarolja önmagát, el-elhajlik, meg-megáll, mielőtt a tengerpartra ér.

De akiben erős a vágy, mégse mondja annak, akiben gyönge: - miért vagy oly lassú, miért torpansz meg?

Mert az igazán jók nem kérdezik a mezítelentől: - Hová lett a ruhád? -, sem a hajléktalantól: - Mi lett a házaddal?

(96. o.) És egy öreg pap így szólt: Beszélj nekünk a Vallásról. És ő azt mondá:

Beszéltem-e néktek a mai napon akármi egyébről?

Nem vallás-e minden tett és minden gondolat?

És ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés, mely szakadatlanul árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag, vagy a szövőszéket hajtja?

Ki választhatja el vallását cselekedeteitől, hitét az elfoglaltságaitól?

Ki képes napjának óráit kiteríteni maga elé, mondván: - Ez az óra itt Istené, ez a magamé; ez a lelkemé, ez pedig a testemé?

Óráitok szárnyak, melyek lélektől lélekig szállnak a téren át.

Az, aki erkölcsét ünneplő ruhaként viseli, jobban járna mezítelenül.

A szél és a nap nem tépi fel a bőrét.

És akinek viselkedését erkölcs szabja meg, az énekes madarát kalitkába zárja.

A legszabadabb dal nem rácsok között száll fel.

És akinek az imádság ablak, mely kinyitható, de be is zárható, az nem látogatott még el lelke házába, hol az ablakok hajnaltól hajnalig érnek.

Mindennapi életed a te templomod és vallásod.

Valahányszor belépsz, vidd magaddal mindenedet.

Vidd az ekét, és a szekercét, a kalapácsot és a lantot.

Mindazt, amit szükségből, vagy kedvtelésből formáltál.

Mert az álmodozásban eredményeidnél magasabbra nem emelkedhetsz, sem kudarcaidnál alább nem merülhetsz.

És vigyél magaddal minden embert:

Mert az imádságban az ő reményeik fölé nem emelkedhetsz, sem csüggedésüknél lejjebb magadat nem alázhatod.

És ezért, ha Istent ismerni akarjátok, ne talányok megfejtésével foglalkozzatok;

Inkább tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint gyermekeitekkel játszik.

És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár; villámlással kitárja a karját, s az esővel visszaszáll a földre.

Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, aztán fölemelkedve felétek int a fákban.

(98. o.) Akkor Almitra szólott, és mondá: most a Halálról kérdeznénk.

És ő így felelt:
Ismerni szeretnétek a halál titkát. De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?

A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl nem derítheti. Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket szélesre az élet teste előtt. mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.

Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él; És mind a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik. Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik. Félelmetek a haláltól nem egyéb, mint a reszketés, amely a pásztort fogja el a király előtt, ki kitüntetése jeléül kezével fogja illetni őt. Nem örül-e a pásztor a reszketésen túl, hogy viselni fogja a király keze nyomát? És vajon nem a reszketést érzi-e inkább?

Mert mi egyéb volna meghalni, mint mezítelen állni a szélben és felolvadni a napfényben?

És a lélegzés megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzés felszabadítása a nyughatatlan árapály alól, hogy a lélegzet fölemelkedhessék, kiterjedjen, és fölkeresse a határtalan Istent?

Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni. És amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé kapaszkodni. És amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok táncolni.

És ekkorra este lett.
És Almitra, a látnoknő így szólt:
– Áldott legyen ez a nap és ez a hely, s a te szellemed, amely szólott hozzánk.
És ő így válaszolt:
– Valóban én beszéltem? Nem voltam-e én is csak hallgató?
Aztán lejött a templom lépcsőin és az egész nép követte őt. És elért hajójához és felment a fedélzetre.
És szembefordult a néppel, felemelte hangját és szólott:
– Orphalese népe, a szél távozást parancsol tőletek.
Nékem nem olyan sürgős, mint a szélnek, mégis el kell mennem.
Mi, vándorok, akik mindig a magányosabb utat keressük, sohasem kezdjük ott a napot, ahol az előzőt bevégeztük és nincsen napkelte, amelyik ott találna bennünket, ahol a napnyugta hagyott.
Még amikor a föld szendereg, mi akkor is úton vagyunk.
Mi a szívós növény magjai vagyunk és érettségünknek és szívünk teljességének idején odaadatunk a szélnek és szétszóratunk.
Rövidek voltak közöttetek napjaim, s még rövidebbek a szavak, amelyeket szólottam.
De ha a hangom elhalna a fületekben és szeretetem eltűnnék az emlékeitek közül, akkor visszatérek hozzátok,
és gazdagabb szívvel és a szellemnek jobban engedelmeskedő ajakkal fogok hozzátok szólni.
Bizony, visszatérek a dagállyal,
és bár a halál elrejt talán és a nagyobb csend beburkol, mégis újból megkeresem majd az értelmeteket.
És a keresésem nem lesz hiábavaló.
Ha valami is igaz volt abból, amit mondottam, az az igazság tisztább hangon fedi majd fel önmagát előttetek és gondolataitokhoz közelebb álló szavakban.
Engem elvisz a szél, de nem az ürességbe;
és ha ez a nap nem a ti szükségleteitek és az én szeretetem beteljesülésének napja, akkor legyen az ígéret egy másik, eljövendő napig.
Az ember szükségletei változnak, de a szeretete nem, sem pedig az a vágya, hogy a szeretete kielégítse szükségleteit.
Tudjátok meg tehát, hogy vissza fogok térni ama nagyobb csendességből.
A köd, amelyet a hajnal eloszlat, harmatot hagyva a mezőkön, felemelkedik, felhővé tömörül, s azután esőként hull vissza a földre.
És én sokban hasonlítottam ehhez a ködhöz.
Az éjszaka csendjében utcáitokat jártam és szellemem belépett házaitokba,
szíveitek az én szívemben dobogtak, leheletetek az arcomat érte és ismertelek mindnyájatokat.
Bizony; ismertem örömötöket és fájdalmatokat és amikor szunnyadtatok, álmaitok az én álmaim voltak.
Gyakran olyan voltam köztetek, mint a tó a hegyek között.
Visszatükröztem a bennetek lévő csúcsokat és a szelíd lejtőket, sőt még gondolataitok és vágyaitok átvonuló nyájait is.
És csöndességemben elérkeztek hozzám gyermekeitek kacagásának csermelyei és ifjai-tok sóvárgásának folyói.
És amikor elérték az én mélységemet, a csermelyek és a folyók mégsem szűntek meg énekelni.
De elért hozzám valami, ami még édesebb, mint a kacagás és még nagyobb, mint a sóvárgás.
A bennetek lévő határtalan volt ez;
az óriási ember, akiben ti csak sejtek és izmok vagytok;
az, akinek énekében minden éneklésetek csak hangtalan lüktetés.
Ebben az óriási emberben vagytok ti is óriásiak,
és őt szemlélvén benneteket szemléltelek és szerettelek.
Mert elérhet-e a szeretet olyan távolságokba, amelyek ne volnának benne ez óriási gömbben?
Miféle látomások, miféle remények, miféle önteltség szárnyalhatja túl ezt a szárnyalást?
Mint a roppant tölgyfa, amelyet almavirág borít, olyan bennetek az óriási ember.
Hatalmas ereje odaköt a földhöz, illata a térbe emel benneteket és tartóssága folytán vagytok halhatatlanok.
Azt mondták néktek, hogy akár a lánc, olyan gyöngék vagytok, mint a leggyöngébb láncszemetek.
De ez csak fele az igazságnak. Olyan erősek is vagytok, mint a legerősebb láncszemetek.
Legkisebb tettetek szerint mérni benneteket annyi, mintha az óceán erejét habjának gyarlósága után számítanák.
Bukásaitok után ítélni meg benneteket annyi, mintha az évszakokat állhatatlanságukért hibáztatnák.
Bizony, ti olyanok vagytok, mint az óceán,
és bár súlyosan megfeneklett hajók várják a dagályt partjaitokon, mégis, akár az óceán, nem siettethetitek dagályaitokat.
És olyanok is vagytok, mint az évszakok,
bár télidőtökben megtagadjátok tavaszotokat,
a tavasz, bennetek pihenvén, álmosan mosolyog és nem sértődik meg.
Ne gondoljátok; hogy mindezeket azért mondom el, hogy azután így szólhassatok egymáshoz: ‘Jól megdícsért minket. Csak a jót látta meg bennünk.’
Én csak olyan szavakkal beszélek hozzátok, amit ti is tudtok gondolatban.
És mi más a szóbeli tudás, mint a szótalan tudás árnyéka?
A ti gondolataitok és az én szavaim hullámok egy lepecsételt emlékezetből, amely tegnapjaink feljegyzéseit őrzi,
és ama régi napokét, amikor a föld még sem bennünket nem ismert, sem önmagát,
és az éjszakákét, amikor a földet még nem kavarta föl a zűrzavar.
Bölcs emberek látogattak el hozzátok, hogy bölcsességükből adjanak néktek. Én azért jöttem, hogy elvigyek magammal a bölcsességetekből:
és lám, megtaláltam azt, ami nagyobb a bölcsességnél.
Egy lángoló szellemet bennetek, amely önmagától egyre gyarapodik,
mialatt ti, nem is ügyelve gyarapodására, napjaitok sorvadását siratjátok.
Az életet kereső élet ez a testetekben, amelyek félnek a sírtól.
Itt nincsenek sírok.
Ezek a hegyek és síkságok bölcső és lépcső.
Amikor csak elmentek a mező mellett, ahová őseiteket helyeztétek, nézzétek jól meg és látni fogjátok önmagatokat gyermekeitekkel kézenfogva táncolni.
Bizony, gyakran vígadoztok, anélkül, hogy tudnátok róla.
Jöttek hozzátok mások is, akiknek a hitetek számára tett arany ígéretekért csak gazdagságot, hatalmat és dicsőséget adtatok.
Én kevesebbet adtam még az ígéretnél is és mégis nagylelkűbbek voltatok hozzám.
Az életre való mélyebb szomjúhozást adtátok nékem.
Ugyan kaphat-é nagyobb ajándékot valaki annál, mint ami minden célját szomjas ajkakká és egész életét forrássá változtatja?
És ebben van az én tisztességem és jutalmam,
hogy amikor csak inni megyek a forráshoz, azt látom, hogy az eleven víz maga is szomjúhozik;
és megiszik engem, amíg én őt iszom.
Némelyikőtökről olybá tűnt nékem, hogy büszke és túl félénk ajándékokat elfogadni.
Bizony, én is túl büszke vagyok ahhoz, hogy elfogadjak fizetséget, de nem ajándékot.
És ámbár bogyókat ettem a dombokon, amikor azt akartátok, hogy asztalotoknál üljek,
és a templom oszlopcsarnokában aludtam: amikor pedig ti szívesen födeletek alá fogadtatok volna,
mégis, vajon nem a szerető figyelem, amellyel napjaimat és éjszakáimat kísértétek, tette-e édessé szájamban a falatot és övezte-e látomásokkal álmaimat?
Ezért áldalak benneteket leginkább:
sokat adtok és nem is tudjátok, hogy adtok.
Bizony mondom néktek, kővé válik az a jóság, amelyik tükörben bámulja önmagát,
és az a jótett, amely gyöngéd neveken szólítgatja önmagát, szitkok szülőjévé válik.
Néhányatok tartózkodónak mondott engem és magányomtól megittasultnak,
és azt mondtátok: ‘Az erdő fáival társalog ő, de az emberekkel nem. Egyedül üldögél a dombtetőkön és lenéz a városunkra.’
Igaz, hogy felmásztam a dombokra és járkáltam távoli helyeken,
de hogyan láthattalak volna meg benneteket másképpen, hacsak nem a nagy magasságból, vagy a nagy távolságból?
Hogyan is lehetne az ember közel, hacsak nincsen távol?
Mások közületek szóltak hozzám, de nem szavakkal és ezt mondták:
‘Idegen, idegen, elérhetetlen magasságok kedvelője, miért lakozol a hegyormok között, ahová a sasok rakják fészküket?
Miért keresed az elérhetetlent?
Micsoda viharokat akarsz foglyul ejteni hálóddal,
és micsoda különös madarakra vadászol az égbolton?
Jer, légy közülünk való.
Szállj le hozzánk, csillapítsd éhségedet kenyerünkkel és csillapítsd szomjadat borainkkal.’
Ők ezeket lelkük magányában mondották;
de ha magányuk mélyebb lett volna, tudták volna, hogy én csak a ti örömötök és fájdalmatok titkát keresem,
és hogy csak nagyobb énetekre vadásztam, ami az egeket járja.
De a vadász egyúttal a vad is volt;
mert sok-sok nyilam hagyta el íjamat csak azért, hogy saját keblemet keresse.
És a szárnyaló egyúttal a kúszó is volt;
mert amikor szárnyaimat kiterjesztettem a napfényben, árnyékuk a földön teknősbékát mutatott.
És én, a hívő, egyúttal kétkedő is voltam;
mert gyakorta tettem ujjamat saját sebeimbe, hogy jobban tudjak hinni bennetek és jobban megismerhesselek titeket.
És most ezzel a hittel és ezzel a tudással mondom:
nem vagytok bezárva testeitekbe, sem bebörtönözve házaitok és földjeitek közé.
Az, ami vagytok, a hegyek fölött lakozik és együtt kószál a széllel.
Nem olyasmi az, ami a napra kúszik, hogy melegedjék és biztonságára üreget ás a sötétségbe,
hanem szabad az, szellem, amely beburkolja a földet és közege az éter.
Ha ezek a szavak homályosak, ne próbáljátok őket megvilágítani.
Homályos és ködös mindennek a kezdete, de nem ilyen a vége,
és én úgy szeretnék élni az emlékezetetekben, mint valaminek a kezdete.
Az élet és minden, ami él, a ködben fogantatik és nem a kristályban.
És ki tudja, vajon a kristály nem csupán a köd bomlása-é?
Azt szeretném, ha erre emlékeznétek, amikor énrám emlékeztek:
az, ami a leggyöngébbnek és a legzavarodottabbnak látszik bennetek, az a legerősebb és a leghatározottabb.
Vajon nem a leheletetek emelte-é és keményítette meg csontjaitok szerkezetét?
És vajon nem álom volt-e az, amelynek álmodására ímmár egyikőtök sem emlékszik, ami felépítette városotokat és megformált mindent; ami benne van?
Ha csak egyszer is megláthatnátok ama lehelet lüktetését, más egyebet nem látnátok meg többé,
és ha csak egyszer is hallhatnátok azon álom suttogását, nem hallanátok meg többé semmi más hangot.
De ti nem láttok és nem hallotok és ez jól van így.
A fátylat, amely szemeteket elhomályosítja, el fogják vonni a kezek, amelyek szőtték,
és az agyagot, amely fületeket betölti, át fogják törni az ujjak, amelyek gyúrták.
És ti látni fogtok
és hallani fogtok.
De mégsem bánjátok majd, hogy megismertétek a vakság állapotát, és azt sem sajnáljátok, hogy süketek voltatok.
Mert azon a napon megismeritek majd a rejtett célt minden dologban,
és úgy fogjátok áldani a sötétséget, amint áldottátok a világosságot.
Miután pedig elmondotta ezeket a dolgokat, körülnézett és látta, hogy hajója kormányosa a kormányrúdnál áll, látta, mint pillant az olykor a dagadó vitorlákra, olykor pedig a messzeségbe.
És így szólt:
– Türelmes, nagyon is türelmes a hajóm kapitánya.
A szél fúj és nyugtalanok a vitorlák;
még az evező is irányítást kér;
de a kapitányom mégis nyugodtan várja, hogy elhallgassak.
És itt ezek a tengerészeim, akik hallották már a nagyobb tenger kórusát is, szintén türelmesen végighallgattak engem.
Most már nem kell tovább várniuk.
Készen vagyok.
A folyó elérte a tengert, s a nagy anya ismét keblére öleli fiát.
Isten hozzád, Orphalese népe.
E napnak vége van.
Úgy záródik be felettünk, mint a vízililiom a maga holnapja felett.
Ami itt adatott nékünk, megtartjuk,
és ha nem volna elegendő, akkor újra össze kell jönnünk és együtt kell nyújtanunk kezünket az adakozó felé.
Ne feledjétek el, hogy visszatérek hozzátok.
Csak egy kis idő kell még és vágyódásom egy másik testtől gyűjt össze magának port és habot.
Csak kis idő kell még, pillanatnyi pihenés a szél szárnyain és egy másik asszony fog hordani engem.
Istenhozzádot mondok néktek és az ifjúságomnak, amelyet véletek töltöttem.
Csak tegnap volt, hogy álmunkban találkoztunk.
Ti daloltatok nékem, s én a vágyódásaitokból tornyot építettem az égbe.
Most azonban az álom elrepült, az álmodásnak vége és nincs már hajnal.
Délidőben járunk, fél-éberségünk teljes napba fordult és el kell válnunk.
Ha az emlékezés szürkületében ismét találkozunk, újra beszélünk majd egymással és ti mélyebb értelmű dalt énekeltek majd nékem.
És ha kezünk találkozik egy új álomban, újra építünk majd tornyokat az égbe.
Ezt mondván, jelt adott a tengerészeknek és azok tüstént felszedték a horgonyt, elszabadították a hajót a kikötőhelyről és elindultak kelet felé.
És kiáltás szállt fel a népből, mintha egy szívből jött volna és felemelkedvén az alkonyatban, messze kihangzott a tengerre, mint a hatalmas harsonaszó.
Csak Almitra hallgatott és bámult a hajó után, amíg csak el nem tűnt az a szürkületben.
És amikor a nép már mind szerteoszlott, ő még mindig ott állt egyedül a tengerparton és szívében e mondásra emlékezett:

‘Csak kis idő kell még, pillanatnyi pihenés a szél szárnyain – és egy másik asszony fog hordani engem.’

Ha meg akarod tudni, hogy milyen ISTENI parancs a magyarság alapja, hallgasd végig sorban Villás Béla videóit:

http://www.youtube.com/watch?v=ApFaTkhAebQ&feature=player_detailpage

Network Szemléletváltók klubjából átvéve:
Ami a bibliából kimaradt:

http://valtozas.network.hu/video/spiritualis_eloadasok/ami_a_bibliabol_kimaradt#

http://www.youtube.com/watch?v=AL8kFU_QktU&feature=player_embedded#at=43 



http://www.youtube.com/watch?v=CSe6w_ge1aQ&feature=player_embedded

http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=5ngkHzxXm8E

http://slidintune.uw.hu/ebook/index.php#ebook  

Elérhetőségeim: Lakás: Győrben. Tel.:+3630/4847121 Skype:szabaditibor7 ,

E-mail: szabaditibor7@gmail.com, blog: http://tibor7.blogspot.com